Szorított szájam
vékony vonal.
Késpenge keskeny
már mindhalálig.
Szemem száraz.
Kemény, könnytelen.
Arcom, álarcom
rideg, reménytelen.

Megfogadtam,
már az induláskor
hogy nem állok meg
azon a helyen.
Rezzenetlen arccal
továbbhajtok.
Oda se fordítom
majd a fejem.

Az a lámpa olyan,
mint a többi.
Hiába is bámulnám
órákon át.

Mért van, hogy a szívem
mégis, még mindig,
az éjbe üvölti a farkasok
dalát, mikor erre elhaladok?
Miért van a kezemben
mindig szál virág,
mit az útszélre odadobok?