A dobóhálót az erős kéz kivetette
mesterin számított ívén elrepült
a közönség tudta, e dobás védhetetlen
s a százezer néző mind elcsendesült.

Lélegzetét visszatartva várta
a felajzott, vérszomjas tömeg
imádott bajnokának új diadalát;
hogy századszor is bevégzi azt,
mit tőle várnak és kiosztja
társának a véres, vad halált.

A végtelenbe nyúló pillanatban
mikor a háló a cél felett megállt;
súlya vonzotta már a mélybe
és már mindenki a végzetre várt…

Kibillent az Idő bronz tengelyéből,
az örökké járó Óra most lejárt,
megállt minden a földi térben,
az  áramló vér is megaludt az érben; 

Nem történt semmi!
Ez volt a legszörnyűbb!
Minden dolog, mi addig volt,
csak egyszerűen úgy maradt;
a világból eltűnt, felszívódott
a sorsot rendező isteni akarat.

Nem szívott friss vért
az elhintett homok,
nem nyomódtak belé
újabb lábnyomok,
a kitátott szájakban
az üvöltés bennszakadt

azóta is, hűlő lávaként megmeredve
csak bennem él az a végső pillanat.