Vándorúton
Kifosztott szántón át vezet
a kékaszfaltos út,
nincs közelben épület,
se villany, se vasút,
csak egy öreg fa tárja szét
az ég felé karjait,
várja a közelgő égiháborút,
hisz mi mást várhatna itt?
A nyugati szél vadul gyúrja
a piszkos felleget,
régen ilyenkor tudtam jól,
hogy anyám emleget,
sóhajtva kérdezi magától,
merre jár csavargó fia,
és jut-e néki éji szállás,
meleg vacsora?
Ő meghalt, rám nem gondol senki,
nincsen, ki eltűnődne, utam hová vezet,
nem kíséri léptem se áldás, se átok,
nyomot nem őriz rólam az emlékezet.
Csak ballagok a kékaszfaltos úton,
agyamban rímek, dallamok, regék,
társtalan utamon - ha néha megállok-
mesét zümmög nékem a forgó szélkerék.
|
|