SAILLE - A fűzfa

Levéltelenül csüngő fűzfaágak
himbálódznak opálos ég alatt.
Bocsáss látomást rám,
Ezüstös Vadászlány,
mikor éjbe vált már
a szürke alkonyat!

Ím, csomót kötök
a csüngő fűzfaágra,
ezzel téged is köt
könnyelműn tett ígéreted,
siess hát mielőbb teljesítni…
kérésemet nem feledheted!

Levéltelenül csüngő fűzfaágak;
megannyi induló vesszőcsapás!
Mikor eléri bőröm, mi válik belőle?
Égő fájdalom? érzéki simogatás?
Alattuk ott a lágy, nő-ívű kőpad,
mely érzőn befogadja testemet
és felettük a felhős Ég;
mely elsirat majd,
ha húga, a Tó illőn eltemet.