Lelkem korlátján áthajolva
sötét mélységekbe bámulok,
aztán kavicsként aláhullva
kíváncsi gyerekként ámulok,
a bársonypuha csendet
szívdobogással mérve ;
fel nem sikoltva, nyögve,
kései kegyelmet se kérve,
egyre csak zúgok, zuhanok.

Elsuhanó  mohos kőfalak,
hófehér, vak  barlangi halak,
s a holdfény színezüstje odalent ;
a csobbanás után ismét néma csend.