Otthon lenni valahol
Levélzászlós ágát
lengeti a kőris;
elég egy pillantás
és az ember máris
a parton áll
a hajóállomásnál…
E reflex árulkodóbb
minden vallomásnál;
más és más jelekre
mindig ugyanígy
dobban meg a szív…
ha a táj hazahív.
Elég a kenyérillat,
ha csobog a víz,
ha számba olvad
egy kanál szilvaíz;
az érzés mindig ugyanaz;
s az ember ismét
a bűvölten szerelmes,
hajdani kamasz.
Csak egy ablakot figyel
esténként makacsul…
mindegy, ha sötétlik,
vagy bent lámpa gyúl.
Itt ismerős minden
poros útkanyar,
a nagyállomás tömbje,
mely holdat is takar,
csak mögüle sugárzik
gyöngyházfény udvara.
Öledként ölel a csend,
a bársony éjszaka,
csak nagysokára űzi el
kakas berzenkedő szava
hűs hajnalban is langymeleg
a tócsák agyagos sara.
Bogár mászik a meszelt falon.
Nem vibrál bennem idegesség,
felajzott, művi izgalom;
a táj befogad, magába húz...
én boldogan hagyom.
Elönt az otthonosság,
a biztos nyugalom;
már magam vagyok a szél,
a napsütés, a bogár a falon
s míg írom egyszerű dalom
dúdolásomat kintről, bentről
egyszerre hallgatom.
|
|