-Egy maréknyi ember,
  lám, világra jött…
-szólt a cinikus szülész.
-Egy koraszülött!
-Nem hiszem, hogy
  hajnalig megél…
  Foglalt az inkubátor?
  Hát fiacskám, lélegezz,
  és legyél bátor!
-Bár nincsen sok remény...

Harcoltam, küzdöttem vitézül.
Tüdőm a sírástól megerősödött.
És bár nem kívánt gyermek voltam,
túléltem mindent én, a satnya újszülött.

Egy marokba férő női mell...
A vágy, a kéj, lám egekbe emel!
Azt hiszed róla: Ő a szerelem…
- Légy a párom, a jobbik felem!
Peregtek évek, örömök, bánatok,
jöttek és mentek menetrend szerint
a mocskos, fekete munkásvonatok.
Kopik a sín, kopik az érzelem.
Milyen is lehet az igazi szerelem?

Egy maréknyi barát tán jut még a végére;
nem számítunk mi már a „világbékére”…
Eltemetjük egymást, egyenként, csendesen…
Szebb is lehetett vón, bizony, az életem!

Mégis, ha Isten megsegít,
fennmaradnak tán a verseim...
Tudom, megdöccen néha a ritmus,
nem túl "korszerű" a rím..
Mégis, reménykedem néha...
hogy megragadok emlékeidben,
mint  útszéli bogáncs, túlélő újszülött,
mi voltam mindig, egész életemben.