- Hát ez nem lehet igaz! - emelte az ég felé szemét kétségbeesetten a Mama.
- Ezek még a húslevest is meghagyták! A levéből még csak-csak eszegettek, de itt van a teljes kifőtt hús, érintetlenül, és gyakorlatilag az egész zöldség is. Na jó, mondjuk a sárgarépának van valami híja, de a gyökér, a zeller… mind, mind csak félre van piszkálva. Még jó, hogy a cérnametélt elfogyott, legalább nem savanyodik rám… de mit csináljak a zöldséggel? Elvben csinálhatnék a főtthús mellé egy kis Eszterházy-mártást persze… de azt a mustár miatt meg nem eszik, pláne, ha a valóban ízetlenné főtt tyúkmellet próbálom ismételten rájuk tukmálni.
A húst hagyom is békén, majd lesz vele valami… ám ezt a zöldséget csak nem hagyom pocsékba! Ezerötszáz a gyökér kilója és a többi se olcsó!
A Mama eltűnődött, majd munkához látott. Hibátlan homoki rózsa krumplit válogatott és hajában feltette főni. Igyekeznie kellett az új fogással, így mikor a krumpli puhára főtt, sziszegve, ujjait meg-megfújva hámozta meg és darabolta fel, hogy hamarabb kihűljön. Mikor elkészült vele, összekeverte a nyakán maradt zöldségekkel és megturmixolta az egészet. Szerencsére maradt vasárnapról főzőtejszín is, a kis kétdecis doboz még félig volt. Felütött két tojást, és a tejszínnel elkeverte a sárgáját. Ezzel összekutyulta a zöldségturmixot. Megkóstolta, fejét csóválva hümmögött. Gyorsan elővette a fagyasztóból a kis dobozt, amelyben mindig apróra vágott petrezselyemzöldjét tartott. Egyszerre szokott venni a piac sarkán álldogáló öregasszonyoktól legalább tíz csokrot, áldották is érte. Így mindig volt otthon egy kis zöld ízesítő a levesek tetejére. Most az is eszébe ötlött, hogy az előző hétvégén a kedvenc savanyús kofája egy újfajta zöldségkockát is ajánlott neki. Elővette azt is, kicsomagolt egyet, majd még egyet. A kis piros, félliteres bögréjébe kimert a maradék húslevesből, feltette a gázra, majd mikor forrni kezdett, feloldotta benne a sűrítményt. Kellemes, üde illatot árasztott a lé és megkóstolva az íze is finomnak, bár így egy kissé töménynek bizonyult.
Most már tényleg sietni kellett, nehogy meglepjék. Fogta az egész maradék húslevest, drótszitáján átnyomkodta rajta az összeturmixolt burgonyás zöldségpürét, hogy még véletlenül se maradjon a foguk közt fás karalébédarabka, ilyesmi. Beleöntötte a fazékba az előbb kipróbált ízesítőt is megkeverte az egészet. Enyhén megsózta, pici fehérborsot is szórt bele. Csak addig melegítette, míg fel nem forrt éppen. Akkor még egy párdekányi vajat is belemorzsolt, hogy igazán selymes legyen. Míg arra várt, hogy a vaj megolvadjon, vékony karikákra szeletelt egy szikkadt kiflit. Meg is pirította a szeletkéket egy csöppnyi olajon.
Aztán szétnyomott egy gerezd fokhagymát, vízzel elverte és a gondosan őrízgetett „sóshoz való” kenőtoll-csomóval leheletnyi vékonyan megkente a ropogós kiflikarikákat. Egyet a szájába is vett. Behunyta szemét, magában mormogott valamit és egy kanállal belekóstolt régi-új kreációjába. Pompás zöldséges, fokhagymás íze volt! Valami olyasmi, amilyet rég elszállt ifjúsága boldog napjaiban kóstolt itt-ott a nászútja során, azokban a középkori hangulatú, méregdrága francia fogadókban, a Loire mentén. Érzése vele maradt, még három napon át. Ennyi ideig tartott, míg a levest apránként elkanalazta a kis konyhaasztal sarkánál. A gyerekek aznap este nem kértek levest, csak két zacskó bolti csipszet faltak be a tévé előtt valami negyeddöntőt nézve, másnap meg már nem kívánták az előző napi maradékot.
