- Az idei kalendárium nem igazán kedvem szerint van összeszerkesztve! - zsémbelődött magában Galagonya - Jobb szeretem, amikor a húsvéti ünnepek márciusra esnek! Úgy nem áll elő az a helyzet, hogy a névnapom megünneplését még ki sem tudja heverni szegény, kifosztott bugyellárisom és máris itt van nyakamon a Húsvét! Igaz ugyan, hogy ez férfiembernek kisebb készülődéssel jár, mint a többi ünnep, inkább a lányos házaknál okoz fejtörést… Ó, azok a régi locsolkodások!

Elmerengett. Amikor még suppantó legényke volt, apjával járta körül a nőrokonokat, aztán hol bandába verődve, hol egymagában tett titokzatos körutakat, a legfontosabb állomásokat szemérmesen elhallgatván mindenki előtt. Anyja nemigen kérdezősködött, de a legapróbb jelekből is csalhatatlanul megsejtette az aktuális valóságot. Elég volt egy pillantás a megmaradt kölnire, vagy egyetlen fiának arcszínére, máris fel tudta becsülni, hogy az mikor milyen „sikerrel” járt.
- Mikor szakadt, véres ingben kerültem haza, kerülőket téve, nehogy ismerősbe fussak, ő akkor se kérdezett semmit. De büszkén villant a szeme, mikor fülébe jutott, hogy a Horváthék fiának valaki kiütötte egy fogát.
- Azok a régi lányok még megértek egy kis kakaskodást! - sóhajtott fel Galagonya, kissé elfogultan, aztán visszatért teendői átgondolásához.

- Sonkát semmiképpen se veszek! Fölös pénzkidobás … legföljebb egy kicsontozott füstölt csülköt reszkírozok meg, ha nagyon szépet kapok! Ám tojást mindenképpen hozni kell, meg egy kis gyümölcsöt, mert kifogytam belőlük. A fene a fejemet, most vehetek mindent aranyáron! Nem igen értem, hogy mitől tojnak drágább tikmonyt azok a ravasz tyúkok húsvét előtt, mint utána pár nappal?! - morgolódott magában. De aztán hirtelen csibészes mosoly terült el arcán. Eszébe jutott a régi csíny, amit a csavaros eszű Simon Petyával követtek el, egy „átmeneti pénzzavar” okán. Maradék pénzükön a bábolnai gazdaság boltjában vettek egy nagy doboz nagyüzemi tojást, átrakták műanyag vödrökbe és Petya nagymamájának addig könyörögtek, míg a bőszoknyás, kendős öregasszony, aki falusi viseletéhez a városban is konokul ragaszkodott, ki nem állt a Lehel piacra, „tanyasi tojást” árulni. A mama pirospozsgás arca, ízes beszéde olyan meggyőző volt, hogy a városi fiatalasszonyok gyorsan elkapkodták a portékáját és szemrebbenés nélkül megadták érte a magasabb árat is. A felár meg átsegítette a két zsiványt a hóvége anyagi zökkenőin…

- Régen volt, tán igaz se volt… De lássuk, miből élünk!
A piacon hömpölygött a tömeg.
- Nem értem! - berzenkedett Galagonya - Mindenki sír, hogy nincs pénze és lám, az emberek úgy vásárolnak, mint akiknek teljesen elment az esze!
A tülekedés, lökdösődés el is vette kedvét a piacolástól. Hamarjában megvette, amit kellett és már indult volna haza, mikor a piac sarkánál egy töpörödött néni megállította. A mama ismerősnek tűnt, habár ezek a viharvert matrónák olyan egyformák, mint két tojás.
- Drága fiam! Vegye már meg ezt a csokor rozmaringot! Vagy a fiola olajbogyót! Mennék már hazafelé, megfájdult a derekam ebben az álldogálásban!
Galagonyának megesett a szíve a nénin. Régi szomszédasszonyukra emlékeztetette, aki sokszor megkínálta őt frissen sült pogácsával, pitével.
- No, ha nem túl drága, megveszem, mamikám!

Az öregasszony meglepően olcsón adta ki tudja honnan szerzett áruját és nagy hálálkodással eltűnt a sokadalomban. Galagonya a kapu előtt a postásba botlott, aki éppen az ő csengőjét nyomta. Fel se jött a lakásba, csak kezébe nyomta a csomagot. Keresztlánya küldte az Őrségből. Szép kis darab hús volt benne. Szó szerint kicsi, talán félkilót nyomott. A kisérőlevélből kiderült, hogy Orsolya kóstolónak szánta a darabka báránycombot. Mentegetőzött, hogy csak ennyit tud küldeni, de hát… és felsorolta, ki mindenkinek juttatott a húsvétra levágott barikából.
- Eszem a kis szívét! - érzékenyült el Galagonya - Ez a kislány feláldozta az egész bárányt, hogy kedveskedjen az öreg rokonoknak…
Eszébe villant a régi történet az ünnepre feláldozott bárányról és egy híres, utolsó vacsoráról. De szándékosan a praktikum irányába terelte gondolatait.
- Mi a csudát készítsek belőled, barikám? - forgatta kezében a rózsaszínű húst - Várjunk csak… Felnyitotta a fagyasztót. Jól emlékezett. A vajastészta még megvolt.
- Nem is vacakolok sokat, mert ki tudja, mennyit időzött a postán ez a husi! Még valami baja lenne, ha nem használnám fel azonnal!

Ledarálta a combdarabot és két fej hagymát is felaprított mellé. Nem sajnálta a drága házivajat sem. Azon párolta a hagymát, majd rádobta a húst és ha már volt, hát egy kis rozmaringot is metélt, nem elégedett meg a szokott sóval, borssal.
Míg kevergette a masszát, egy vers kezdett csírázni agyában. Azért figyelt, pont időben töltött a hús alá a névnapjáról maradt rizlingből. Az olajbogyót is hozzátette a készülő töltelékhez és kivárta, míg a leve elfő. Felütött három tojást és rácsurgatta a húsra, egy sárgája kivételével. Mikor a masszát szépen összefogta a tojás, félrehúzta a tűzről és hagyta hűlni. A tésztát kiterítette a gyúrón. Tepsit bélelt sütőpapírral, szépen elosztotta a tölteléket, feltekerte a tésztát. Megkente sárgájával, aztán elégedetten betolta a tepsit a forró sütőbe. Hamar pirosra sült és mennyei illatot árasztott. Az öreg vágott belőle, kitöltötte a maradék bort. Lehunyt szemmel üldögélt kicsit. Az ízek finom összhangja lelkébe is harmóniát varázsolt. Maga elé perdítette noteszát, lejegyzett néhány sort.

A Nagy Olajfa alatt pihenni volna jó,
egy végtelenbe nyúló, nem múló pillanatra;
mikor lassúdadon gördül csak a szó,
zsong a zsolozsma és mormol a mantra;
felidézni mind a tanításokat,
a régi Mestert s a tanítványokat...
leülni melléjük a földre vagy a padra,
arra a végtelenbe nyúló, nem múló pillanatra.
A múlt ködéből árnyuk míg lassan visszatér,
letisztul az Idő és nyitva áll a Tér;
az utak, igazságok és életek
megszövik a múltat, jövőt, a végítéletet...
De mosolygóssá varázsolják a komorló halált
az Embernek, ki hitére végül rátalált.

- Krisztus feltámadt… - szólt csendesen és a mosoly megmaradt szemében és arcán, mindvégig a három nap alatt.