Lányai erényét őrizve vitézül
(nohisz, tán jókor még, idejekorán…:)
megküzd a locsolók sisera hadával;
a nagy sonkacsontot forgatja szaporán!
Tűzhelye nem lankad, se bősz indulatja,
kiürült tepsijét folyvást telirakja;
nem fogyhat ki soha a jó túrós lepény…
S tölt a poharamba, üresen nem hagyja,
nyájas arculatját imígyen mutatja.

Bizony mondom néktek, hogy az ilyen asszony
megérdemli versem, s hogy dalra fakasszon!
Húsvétnek hétfőjén ezért írtam én is
ezt a kis köszöntőt, szögre ne akasszon!
Becsülöm sonkáját, ő meg a kolbászom!
(mivel pénzem nincsen, ez az adu ászom)
S ha kettesben maradunk, nincsenek már mások,
előkerülnek majd a piros tojások!