Vérfű ingatja karmazsin 
fejét a szélben alkalmasint
míg Zsuzska óvatoskodva
lépi át a sínt...
itt döcögött régen a kisvasút.

A kastélyt bámulom, a vedlettfalút, 
(uralt hajdan vagy kéttucat falut)
és hogy a fűznek mekkora már
az odva?! Elférne benne bízvást
Zsuzska, a nevetős fruska!

Bújna is, tudván tudva,
hogy ott nem hagyom, hanem
zsörtölődve csak megkeresem,
pedig a hűvös, kihalt ivóban
vár már a söröm és a felesem. 

Sós kifli is van ott, kis kosárban!
- tűnődök, míg vergődök a sárban
(Vajon hova bújt a lány? Talány!)
Lám, ott nevet, az útkanyarban,
gyöngyfogsorú kacajt hord a szél...
már nem bosszankodok, ennek 
a gyereknek az ember
úgyis csak hiába beszél…

Legyintek és vállamon át
még egyszer hátratekintek,
hogy bevésődjék szívembe
a banális, röpke pillanat,
a gyors, összegző tekintet,
mely elszáll ugyan
a kósza széllel,
de valahogy titkon,
mégiscsak velem marad.