A napsugár éles, mint a penge
s míg ülök csendben elmerengve
a vízfelszínről dühödt reflexei
cserzett arcomba visszacsapnak.
Robog a vonat, lenyílik az ablak.
Egy kisgyerek boldogan integet.
A tájnak, nekem? Mindegy, kinek…
csak kimutathassa örömét, hogy él,
a világ kinyílt előtte, szépeket mesél.
Csobog a víz, locsog a hullám,
taraja szétfröccsen algás köveken,
csend ül a parton, csak én ülök itt,
köreimet nem zavarja idegen.
Zöld domb fölött barna ölyv kering.
A világ karjába vesz, dúdolva ring,
egy furcsa hangulat magával ragad,
álomszerű,  zsongító kábulat.
Szemhéjam alatt színes karikák,
forognak, villódznak, és a világ
talán most megbékél velem.

Este napszúrástól fáj majd a fejem.