-Egy maréknyi ember,
  lám, világra jött…
-szólt a cinikus szülész.
-Egy koraszülött!
-Nem hiszem, hogy
  hajnalig megél…
  Foglalt az inkubátor?
  Hát fiacskám, lélegezz,
  és legyél bátor!
-Bár nincsen sok remény...

Harcoltam, küzdöttem vitézül.
Tüdőm a sírástól megerősödött.
És bár nem kívánt gyermek voltam,
túléltem mindent én, a satnya újszülött.

Egy marokba férő női mell...
A vágy, a kéj, lám egekbe emel!
Azt hiszed róla: Ő a szerelem…
- Légy a párom, a jobbik felem!
Peregtek évek, örömök, bánatok,
jöttek és mentek menetrend szerint
a mocskos, fekete munkásvonatok.
Kopik a sín, kopik az érzelem.
Milyen is lehet az igazi szerelem?

Egy maréknyi barát tán jut még a végére;
nem számítunk mi már a „világbékére”…
Eltemetjük egymást, egyenként, csendesen…
Szebb is lehetett vón, bizony, az életem!

Mégis, ha Isten megsegít,
fennmaradnak tán a verseim...
Tudom, megdöccen  a ritmus,
nem túl "korszerű" a rím..
Mégis, reménykedem néha...
hogy megragadok emlékeidben,
mint  útszéli bogáncs, túlélő újszülött,
mi voltam mindig, egész életemben.

(Ezt a verset akkor írtam, mikor kórházba készült. Nem tudtam, hogy nekrológot írok. Hiszen még válaszolni is tudott rá... rezignáltan, nem sok jót remélve. De akkor még túlélte.

"Remekjót írtál Trendo. Számomra nem vagy ismeretlen, hisz sokat elmondanak rólad a verseid. Ha két hét mulva nem leszek itt, akkor többet nem leszek. Hétfőn fekszem be az első műtétemre, és nem igazán bíztatnak Üdv István" )