e szomorú síkon botladozva
reménytelen a horizont
szél tépi a bús őszi fákat
ritkul már a hajdan dús bozont
port hint gyulladt szemembe egyre
rég elsírtam minden könnyemet
zátony fövenyén kallódó palackposta
a turzás homokja lassan eltemet
már harag se villan mint a kés
csüggedt lemondó legyintés
osztályrésze feljegyzett sorainknak
csak a tékozló mára vevő a való világ
ködként foszlik szét az el se jövő holnap