Mint a partra vetett halak, lüktetve verdes megriadt
szíved, te kismadár… megfogtalak!
Gyengéd csapdaként fog körül e két tenyér,
aranykalitka vár, friss víz, morzsálló kenyér…

Teljesült sóvárgó vágyam, ím itt a perc, amire vágytam!
Elképzelem máris: hallgatom füttyödet boldogan,
és majd az én dalom is ritmusa szerint alakíthatom…
Kalitkád kulcsát örökre eldobom!

Ám a fogoly madár nem dalol nekem, álmaim
végleg eltemethetem. Mit tehetnék? Szabadon eresztem,
hadd daloljon önként, lomb közt, útmenti kőkereszten.
Szállj el szabadon, kismadár! Rab szívem mindig visszavár!