Nem tudhatod, kiben mi lappang,
míg az utcán,  dolgán aggódva baktat.
Nem emészti-e belül láthatatlan kór,
miközben a tömegbe olvadva bandukol?
Vállát leereszti, orra lóg, ó, mennyi a gond….

Vagy rohan fejvesztve a pénz után,

s pihenésre soha nincs idő délután.
A naplementét is csak nézi bután,
észre sem veszi… fejében bankjegyek,
mint játék automatában a kerekek
kattognak, csak nyerni, nyerni kell!

s ő nem látja meg a lényeget…

Ki tudja holnap nem dönti-e le kórság
s miként látja onnantól kezdve sorsát?,
Akkor jön rá, mennyi a hiábavalóság,
s minden mitől azelőtt dühöngött vagy félt,
mostanra eltörpül…Kicsinység…

Aggódott pénzért, munkáért, apróságokon,

földbe döngölték rohanó hétköznapok.
Stressz sokkolta, állandó feszültség,
éberen találta s rázuhant az éjfél.
Remegő kézzel egy ital után nyúlt
s kábultan, álomtalan álomba hullt…

Mígnem utolérte, s bosszút állt a múlt….

Feje fájt, szúrt a háta, szorított mellkasa.
Mentő vitte szirénázva… De már nem haza.
Fehér falak, sziszegő gépek, égető fájdalom…
Már tudta, minden eddigi küzdelme eltékozolt,
mellékes, ahhoz képest, miért most harcol

mert a tét, az élete volt…

*  *  *

…Nem tudhatjuk mikor, kiben készülődik
a baj, betegég tragikusan lecsapni…
Rohan a szürke tömeg, vajon ki következik?
Ki a járdán - tán utolsót sóhajtva – falfehéren összeesik….