zúzmara csipkézte néma fák alatt
ködben bolyong a fáradt gondolat,
mint lagúna párás vízén a gondola…
bús szürkeségbe bújt a fázós január
bármerre nézek pusztulás, halál.
messze még az ébredés, az olvadás
fagyott fűcsomón tapos cipőm
bár borítaná a földet újra zöld
lassan lépni sincs már erőm…
fekete, fehér, szürke most a lét
magamban őrzök még némi fényt
elásott kincsként bennem él…
pislákol, mint halvány remény:
lassan, észrevétlen elmúlik majd a tél
s egy reggel tavasz-illatot hoz a déli szél…
…de most még mindent takar a nappali sötét…
