A Nagy Írónő cigarettájának kékes-szürkésen gomolygó füstjét követte tekintetével. Kinézett az általában ihletet adó, mindig változó, konyhaablakon túli tájra.

Most éppen esett. Egész délután zuhogott, szürke függönyt vonva az ablak, és a mögötte lévő világ közé, sötét gondolatokat ébresztve a Nagy Írónő fejében.

Már három hete nem írt semmit…

Szórakozottan lerázta a hamut cigarettája végéről a mosogatóba. Észre sem vette. Az a gondolat fészkelte magát makacsul az agyába, hogy talán soha többé nem tud írni.

Borzalmas volt ez a három hét…
Hányszor és hányszor ült le a gép elé, verseket olvasott, témát keresett és semmi, hangsúlyozom: semmi nem jutott az eszébe.  Egyetlen épkézláb rím nem jött össze, úgy érezte olyanok a gondolatai, mint egy ötödik osztályos tanulóé. No, és az eredetiségről,  költői képekről nem is beszélve… Lassan kezdte elfelejteni milyen érzés, mikor megszánja, és homlokon csókolja a múzsa. Amikor megtörténik a csoda: káprázatosan jó mondatok, sorok jutnak eszébe, és már kattog is a billentyűzet, úgy száguldoznak a gondolatai, követni alig tudja őket.

Gyakran érezte úgy, hogy amikor ír, segítséget kap… Valahonnan kívülről… Mintha nem is belőle szakadna ki a szó, hanem ajándékba kapná valakitől, valahonnan, akár egy sugallatot. Hitte: az alkotásra való képesség adomány. A vágy, a kényszer is az, ami újra és újra arra ösztökéli, hogy írja le gondolatait, érzéseit. Hálás volt ezekért az ihletet adó percekért, ezért az ajándékért.

És most, íme: a mindennapi gondok, szabadidejének szinte zéróra csökkenése messzire űzte a múzsákat a környékről.  Tanévkezdés volt, és nem csak a gyermekei, Ő maga is kénytelen volt újra tanulásra adni a fejét. 

A Nagy Írónő szomorú volt.
Éhség gyötörte, olthatatlan szomjúság a szavak után. Frusztráltnak, üresnek érezte magát nélkülük. Készült benne a vers, sőt talán készen is van, de nem tudta előcsalogatni. Csak feszítette belülről, mint az egyre növekvő magzat az anya hasát, egyre nehezebben viselte. Szerette volna már letenni ezt a terhet, szerette volna „megszülni” a benne torlódó, kifelé készülődő sorokat, de egyszerűen képtelen volt rá. Mikor leült a számítógép elé és megnyitotta a World-öt, legalább annyira üresnek érezte az agyát, mint az előtte vibráló fehér képernyőt. Ha sikerült is lepötyögnie néhány sort, visszaolvasva undorodva, ingerülten törölte ki a leírt közhelyeket. Ingerültsége pedig  végig kísérte a nap folyamán immár lassan 3 hete…
Ó, mennyi lelki szenvedéssel kell megküzdenie egy művészléleknek!

Mélabús hangulatából az ajtó hangos csattanással történő kicsapódása vetett véget.
- Anya, meg fogsz lepődni! Ne akadj ki, ne kiabálj, ne ájulj el! Próbálj beletörődni… - lépett be kisebbik lánya, köszönés helyett ezekkel a szavakkal. Arcán enyhe bűntudat keveredett valamiféle öntudatos szemtelenséggel.  „ Úristen, most kezdte a gimit és máris egyest kapott, kiosztotta  az osztályfőnökét, lehet ki is rúgták a suliból????” – villantak át a lehetőségek a Nagy Írónő elgyötört agyán.
- Mondjad! Ne kímélj!
Nem mondta. Mutatta. Egy fülpiercinget. Volt már vagy négy lyuk a gyermek fülén, de ez az új  - mint elmagyarázta a piercingek területén teljesen analfabéta anyjának – nem sima fülbevaló, ez piercing…Nem a cimpába teszik, hanem oda középre, és nem úgy lövik át a fület, hanem lyukasztják.
- A következőt hova teteted? – nézett aggodalmasan a lányára. Kis fejmosást tartott, hogy azért legközelebb beszéljék meg mielőtt ilyen lépésre szánja el magát, majd a lányka bevonult a szobájába és már harsogott is a lakás valami alternatív zenekar  - a Nagy Írónő ízlése szerint -  enyhén szólva, finoman kifejezve is  kellemetlen zenéjétől…

- Így nem lehet tanulni! – rohant ki a nagyobbik lánya, fejét fogva, dúlva-fúlva a konyhába.
- Nyugi kislányom, megoldjuk!
Kisebb csetepaté után megoldották. Csend lett, a gyerekek tanultak, vagy legalábbis ezt mímelték. Közben hazajött a férje, és amíg ő a tanuláshoz szükséges csend és nyugalom megteremtésén fáradozott, megette az összes szőlőt, amit a Nagy Írónő éjszakára tett félre magának. Imádott éjszaka enni! Már előre élvezte a zamatos, nagy szemű muskotályos szőlő izét. Összefutott a szájában a nyál, ahogy elképzelte, hogy éjszaka, mikor végre csend lesz és nyugalom, lassan, élvezve a lédús szemek édes ízét, komótosan eszeget.
És most a férje mindet befalta!  Sértődötten vonult be a szobába, és leült a számítógép elé. Megnyitotta a World-öt, hátha a fehéren vibráló monitor láttán érkezik az ihlet. Felírta címnek: Szeptemberi gondolatok. De nem érkezett a múzsa, ehelyett a lányok lebegtették meg az ellenőrzőjüket az orra előtt.
- Holnap szülői értekezlet lesz!
Aláírta a kis könyvecskét és közben azon törte a fejét, hogyan fog osztódással szaporodni, mert el kellene mennie mindkét lány szülőiére, ami persze egy időpontban lesz. Az egyik most ment elsőbe, vagy ahogy mostanság nevezik kilencedikbe, új osztályfőnök, új iskola, ott kellene lennie. Viszont a nagyobbik tizenkettedikes, szalagavató, ballagás, érettségi… Mozgalmas év előtt áll. Ott is ott kellene lennie. Fáradt aggyal elnapolta a kérdést.

- Vasárnap jön a német csere-gyerek. Képzeld vegetáriánus!
- Remek! Jó kis magyaros gulyást szerettem volna neki főzni… Mi a fenével etetem egy hétig??

- Anya!! Meg fogok bukni érettségin!!! Mindent elfelejtettem, mindent!
- De hisz itt van még az egész tanév előtted! Nem kell izgulni, addigra eszedbe jut!

- Az új tanárom tök ellenszenves!

- De anya, hidd el, mindent elfelejtettem angolból tavaly óta!

- Hát majd eszik tésztát, meg majd rántok ki cukkinit, és halat vajon eszik? És tojást?

És ez így ment egészen késő estig.
A múzsák messze jártak. Nem szeretik a nyüzsgést, a zsivajt, csendre, nyugalomra vágynak.

Majdnem tizenegy óra volt, mire elcsendesedett a ház, aludni tért a kis család. A Nagy Írónő újra próbálkozott. Csend, kislámpafény, nyugalom, csak a számítógép képernyője vibrált meghitten.
Újra felírta a címet: Szeptemberi gondolatok. Nézte egy darabig a feketén virító betűket, de sajnos most sem jutott eszébe egyetlen költői, de még sima, hétköznapi gondolat sem. Kimerült volt. Lassan lehajtotta a fejét, homlokát a számítógép asztal hűvös lapjára szorította…

….arra ébredt, hogy nagyot nyikordult a gurulós szék alatta. Hunyorogva emelte fel fejét, és nézett az órára. Fél kettőt mutatott. „ Még jó, hogy nem estem le a székről…”  – gondolta, míg kikapcsolta a gépet. Rossz kedvűen, dolga végezetlenül bebújt az ágyba.

Másnap nem lett jobb sem a hangulata, sem az időjárás. Esett és esett egész nap megállás nélkül. Kegyetlenül kínozta a kikívánkozó vers, és a tudat, hogy három hete nem írt, valamint a félelem, hogy soha többé nem is fog talán.
Estefelé már nem bírta tovább. Felvette az esőkabátját, fogta a kis füzetet, amibe a verskezdeményeit szokta írni és kiballagott az erkélyre. Onnan nézte a kora ősz képeit, hallgatta az eső, és a szél keltette hangokat. Ült a műanyag széken a zuhogó esőben, rágta a tolla végét, míg egyszer csak megszólalt benne az első sor… és követte a többi. Mire észbekapott teleírt egy oldalt. Végtelenül megkönnyebbült… Hát kinn van! Megszületett! Nehéz, hosszú vajúdás volt, de végre, végre újra írt! Bement a meleg szobába, és üdvözült mosollyal elkezdte letisztázni, az erkélyen előbújt sorokat. Nem egy remekmű, de megtört a jég, elmúlt a félelem Már tudta: nem hagyták el örökre a múzsák. Időnként ugyan hűtlenek hozzá, vagy Ő hozzájuk, de sosem tűnnek el végleg.

Eltelhetnek hetek, hónapok, évek… Akit egyszer megfertőzött az írás szeretete, az sosem tud örökre lemondani róla, előbb vagy utóbb, de újra alkotni fog…