Fényes hátú kígyóként kanyarog az út.
Ismeretlen tájra visz, szeszélyesen fut.
Álmosan pislog a sárga fényű reggel,
közönyösen nézi, ahogy útra keltem.

Utazni jó! – susogják a tovafutó fák. 
Árokpartról integet kecses, kék vadvirág.
Bárányfelhők baktatnak békésen az égen,
oly közel:  ha nyújtózom, karommal elérem.

Mert csábít az ismeretlen hív a távol!  
Mélyen beszívom, mit magam körül látok: 
színek, mozdulatok, arcok, fények, árnyak,
szempillantás alatt tűnnek el a tájjal.

Száguld a végtelen, és most kitágul a tér!
Ezernyi impulzus a szemből az agyba ér, 
s számos apró mozaikból összeáll a kép.
Páholyból nézem, hogy lüktet az emberi lét.

Kitárt szárnyú sas vagyok, kit szólít a messzeség!

2009. augusztus 25.