néha álmodom…
kibontott hajjal szaladok a szilaj szélben
szemben, féktelenül félelmes erejével,
hadd lobogtassa vadul hosszú, fénylő hajam,
hadd érezzem újra kicsit szabadnak magam…

szabadnak, kit arra repít a csavargó szél,
amerre nem uralkodik bűn vagy csúf, csak „szép”
nap fénye öltöztet fel aranyló ruhába,
áttetsző pókhálóként lobog ezüst fátylam

s már a kéklő égbe fúródik könnyű testem
fénylő rakétaként suhan a végtelenbe,
derékig érő, dús aranyhajam átölel,
könnyű vagyok… a föld távol, és az ég közel

vagy azúr tengervízben lebegek súlytalan,
hullámzik köröttem szabadon hínár hajam,
színes halacskák játékosan bújnak közé
hableány vagyok… kár, hogy a mese véget ér

néha álmodom…
de álmom, tudom örökre csak ábránd marad
hiszen nincs is nekem hosszú, hullámos hajam
testemen nehéz súly, mely a szürke földön tart
illúzió minden, lehunyt pilláim alatt

* * *

De ha látsz megcsillanni egy fénycsíkot az égen,
lehet, én vagyok… Kalandozok kicsit a súlytalan létben.

2010. február