Szegény királynők

Szilvia belépett az étterem ajtaján. A helyiségben zajló vidám beszélgetés moraja azonnal elhalkult, majd szinte teljes csend lett. Minden szempár rászegeződött. Ettől kicsit zavarba jött, és pár pillanatig tanácstalanul álldogált. Lehet, hogy kicsit túlöltözött vagyok? – gondolta, és önkéntelenül végigsimított földig érő nerc bundáján. Dús, természetes szőke haját magas kontyba tűzte, apró arany csatok segítségével. A bunda alól kivillanó méregzöld, testére feszülő, rafinált dekoltázsú ruha vonzotta a tekinteteket. Körülnézett, kereste az ismerős arcokat. Huszonöt éve nem volt érettségi találkozón. Az elsőre ment csak el, akkor még csóró egyetemista volt, kölcsönkért ruhában, lófarokba kötött hajjal. Mélyet sóhajtott. De rég is volt! És milyen fiatal voltam… Persze egy tízest most is simán letagadhatok! Ha nem többet!

Tétován ácsorgott a terem bejáratánál, mikor egy mosolygós arcú nő indult el felé.
– Szilviám! De régen láttalak! Alig ismertelek fel! – ölelte magához a kissé duci, egyszerűen öltözött nő Szilviát.
– Edina! – villant a felismerés a szemében. Legjobb barátnője volt a gimnáziumban. Huszonöt éve semmit nem tudott róla. Lassan köréje gyűltek a többiek is. Sorban ismerte fel a rég nem látott arcokat. Hogy megöregedtek – suhant át az agyán a gondolat. Tudta, ő kirí a csapatból. Nemrég varratta fel a ráncait, kozmetikusa a legmodernebb technikákkal tartja fiatalon bőrét. Személyre szabott edzéstervének köszönhetően, sehol egy fölösleges zsírpárna a testén: lapos has, kemény, izmos popsi és combok, formás mellek. A többiek úgy járták körbe, mint egy kiállítási tárgyat.
– Szilvi, mi történt veled? Ittál az örök ifjúság vízéből?
– Biztos a Szilvi lánya vagy! A Bartha Szilvi nem lehet ennyire fiatal!
– Mutasd a nerced! És ezek a gyűrűk! Csodálatos vagy!
– Akár egy királynő! – mondta csendes mosollyal egy mellette álló férfi, egy valamikori fiú, akibe szerelmes volt diákéveik alatt. Szilvia felnézett rá hatalmas zöld szemeivel. Állt a társaság gyűrűjében és sejtelmesen mosolygott. Végül Edina rángatta el, és ültette az asztalukhoz. A nerc a fogason lógó dzsekik, szövetkabátok mellé került, és a nő méltóságteljesen helyet foglalt a szépen megterített asztalnál.
– Mesélj! – kérlelte Edina – Újságíró lettél tényleg?
– Igen. Kemény másfél évig! – nevetett Szilvia cinikusan.
– Beleszerettem az interjú alanyomba, és feleségül mentem hozzá! Az ország egyik leggazdagabb embere – mondta egykedvűen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– És Gábor? Azt hittem ő vett feleségül?
Szilvia arca elkomorult. Szemében kemény fény villant.
– Nem jött el az esküvőnkre… Beleszeretett egy évfolyamtársunkba, és míg én vártam a templom előtt, ő már a nászútjukra repült, Mallorcára.
– Jesszus! – szörnyülködött Edina – Ez igaz? Olyan, mint egy… egy ponyvaregény.
– Inkább, mint egy tragikomédia… Fél év múlva férjhez mentem én is – folytatta Szilvia – És mint látjátok, lehet jobban jártam, mintha Gáborhoz megyek.
– Gábor féléve meghalt. Egy autóbalesetben – jegyezte meg csendesen Tóth Klári, Szilvia mellett ülő volt osztálytárs. A nő meglepődött. Régóta nem érzett semmiféle érzelmet, de most szomorúság szorította össze a szívét. Mennyire nagyon szerettem! Ott hordtam a gyermekét a szívem alatt, mikor elhagyott… az esküvőnk napján.Nem tartottam meg a babát, az abortusz után pedig többé nem lehetett gyermekem…

– Két fiam, és egy lányom van! – zökkentette vissza a valóságba Edina hangja. – Útban az első unokám is! Mutatok képeket!
Klári is matatni kezdett a táskájában.
– Nekem ikerlányaim vannak! Egyik orvos, a másik angol tanár lett. Gyönyörűek és okosok!
Az asztalnál sorban kerültek elő a táskákból a fotóalbumok, családi képekkel, gyerekekkel, unokákkal. Élénk társalgás indult meg, csak Szilvia ült csendesen, egyenes derékkal. Már a harmadik whiskyt hozatta magának. Neki nincs gyermeke! Ha azt vesszük férje sincs, hisz elfoglalt „élete párját” szinte sosem látja. Tudta, hogy vannak szeretői, hisz hozzá már évek óta nem nyúlt a férfi. A fiatal fiúkat is szereti, erre a titkára nemrég jött rá. Akárcsak én! – vigyorgott magában Szilvia. Fiatal szeretőt tartani, a hosszú élet egyik titka!

Nézegette a kezébe nyomott családi fotókat. Mosolygós gyermekek, meghitten ölelkező szülők, ballagási, születésnapi, esküvői képek. Boldog családok! – sóhajtott magában. Eszébe jutottak üres napjai a hatalmas, kastélyszerű házban, ahol éltek. Unalmas ébredések a baldachinos ágyban, aztán a szigorú beosztás: manikűr, pedikűr, fodrász, kozmetikus, szolárium, edzőterem. Néha egy kis flört, szeretkezés, persze a teljes diszkréció jegyében. Érzelmek nélkül, csak a test gyönyörei miatt. Hirtelen nagyon értéktelennek látta az életét. A fogadások az unalmas, sznob társaságban, nevetés nélküli bálok, gyermeki kacaj nélküli ház…
– Én szegény maradtam, mindig is az voltam! – mondta szinte vidáman Edina – Vannak anyagi gondjaink, de szerencsére boldog vagyok, és azt hiszem ez a lényeg!
– Nos, engem sem vet fel a pénz! – ingatta a fejét Klári. – De azért mindenünk megvan, ami kell, kis lakás, gyerekek szépen tanulnak az egyetemen, néha nyaralni is eljutunk a tengerhez!
– Nehéz a mai világban boldogulni! Szerencsés vagy Szilvikém, hogy gazdag férfihoz mentél feleségül!
Szilvia kényszeredetten elmosolyodott és intett a pincérnek. Újabb whiskyt kért.

A vacsora egyszerű volt, de ízletes. A volt osztálytársak folyamatosan fecsegtek, érettségiről, meg a drága taníttatásról, emelkedő gázárakról, munkanélküliségről… Szilvia csak tologatta a tányérján az ételt, inkább ivott, mint evett. Az utóbbi időben sokat ivott, a férje szóvá is tette neki. Megvonta a vállát, és kért még egy italt. Vacsora után úgy érezte nincs itt több keresnivalója. Már senki nem törődött vele, hisz nem az ő világukat éli, nem érheti meg gondjaikat. Megkérte Edinát, hozza a kabátját, hív egy taxit és hazamegy. Hiába kérlelték a lányok, hajthatatlan maradt. Edina kikísérte a kissé labilisan lépkedő Szilviát.
– Megvárom, míg jön a taxi! – mosolygott egykori barátnőjére – Olyan szép vagy Szilvi! Szinte hihetetlen! Mint egy királynő! – fojtatta áhítattal, míg elnézte a másik nő ránc nélküli arcát, aranyló ékszereit, hatalmas zöld szemét, a körút sárga fényében.
– Köszönöm drága Edinám! Mindjárt itt a taxi, menj vissza, meg ne fázz! – azzal melegen átölelte volt barátnőjét.
Edina magához szorította.
– Remélem ezentúl sűrűbben találkozunk! Felírtam a telefonszámodat!
– Ó igen… Keressük majd egymást! Szaladj! – intett a didergő nő után Szilvia.

Mosolytalan arccal, dülöngélve sétálgatott a járdán, míg a taxira várt. Egy régi operett sláger sorai jutottak eszébe. Halkan, majd egyre hangosabban, szaggatott, elcsukló hangon énekelni kezdte:
„És mégis, mégis, furcsa egy… dolog… Szegény királynők mégsem boldogok…”

Megállt, felnézett a sötét, csillagtalan égre és lassan hullani kezdtek a könnyei.