Hoppon maradt lovagok

Réges-régen történt, mit most elmesélek,
amikor még bizony rangja volt a versnek.
Udvari költők a lantjukat pengették,
versengtek egymással babérkoszorúért.

Térjünk a lényegre: herceglány kezéért,
viadalban küzdött sok páncélos vitéz.
Csattogott a kardja seregnyi lovagnak,
ám a leány szíve egyikért sem dobbant.

„Milyen durvák ők, és milyen vad az arcuk!
Lovaik prüszkölve segítik a harcuk.
Büszkén mutogatják testi edzettségük.
Kemény a páncéljuk, és kemény a szívük!”

A viadal után, este, fenn a várban,
tort ült a sok vitéz, s az ország királya.
Tele volt  az asztal étellel, itallal,
s az udvari költő mulattatott lanttal.

Nézte őt a leány: „Mily nemes az arca!
Gyönyörű szava most szerelmet magasztal!”
Találkozott szemük, s Ámor célba talált:
megsebezvén nyila a költőt és a lányt.

Hercegkisasszonyunk a lantost választja.
Hiába ellenzi apja és az anyja.
Hördül a sok izmos, megsértődött lovag,
rántanák elő már vért ontó kardjukat.

Ám a király bölcs és megvédi a lányát,
keblére öleli kedvenc poétáját.
Tanulságul szolgál: nem kell háborúzni!
A női szíveket a szép szavak fűtik!

2010. Július 07.