Havat ígértek…

Havat ígértek, s én vártam a hulló pelyheket,
hogy hajnalban pihe-puha hóesésben lépkedek.
Mindent beborít, elfed a fehér tisztaság,
bevilágítja a reggelt, s eltűnik alatta a sár…

Ám csak fázós pocsolyák, néhány hó-folt,
mi utamon lelassított. S bár hullt a hó,
csak lucskos lett tőle a járda és az út.
Fröccsent a szürke sár… Ez nem szép, ez rút!

Csizmámat húzta, beleragadtam mélyen,
mint szurokba, melyben minden napom élem.
Lassan torkomig ér a szenny, nincs levegőm,
s a világ acsarkodva, esengő arcomba köp.

Fáradtan letörlöm, s gépként gázolok tovább
a fojtogató űrben… Nincs választás, muszáj…
Bolyongok, hagyom, sodorjon tovább az élet,
labirintusából nincs kiút… Eltévedtem.

* * *

Havat ígértek, s én vártam a fehér reggelt.
Újra csalódnom kellett, mint sok mindenben…
Álmaim és jövőm poshadt sárban hevernek,
bizonytalanul pislognak a szürke fellegekre…

2010. november 28.