A bohóc

Sötét köpenybe burkolózott alak vágott át a telihold fényében az állatketrecek és lakókocsik között a cirkuszsátor felé. Kifestett arca versenyre kelt a hold fehérségével, piros orra, mosolyra rúzsozott vörös szája virított, akár egy szelíd vámpíré. Határozott, gyors léptei elől mindenki kitért. Egy kisfiú várta izgatottan a sátor bejáratnál. Ugyanolyan bohócöltözetet viselt, mint a köpeny alatt a férfi: nagygombos, színes pöttyös egyberészest, nagy zsebekkel. Szamóca, a kis bohóc, mindig izgult, hogy egyszer elkésik a mester. Most ámulattal vegyes izgatottsággal suttogta, szinte ijedten a köpenyét elhajító férfi felé:
   – Mi következünk Bonetti mester!
Az bólintott és elindult a porond felé. Szamóca fürgén követte, kezében szorongatva imádott trombitáját.

A kisfiút a vándorcirkusz egyik tagja találta egy napraforgó mező szélén, pár hetes korában. Valakinek nem kellett az élet legszebb ajándéka a: a gyermek. A cirkuszosok befogadták, egy öreg bohóc lakókocsijában lelt otthonra. Ő nevelgette, majd tanítgatta a zenebohóc mesterségre. A kisfiú rajongott a trombitáért, és mikor hat évesen porondra léphetett, számára az igazi csoda, és gyönyörűség volt. Időközben meghalt az öreg bohóc, így egy artista pár viselte eztán gondját. Ekkor szerződött a cirkuszukhoz a nagy Bonetti. Országosan, sőt azon kívül is neves, elismert zenebohóc, a hegedűivel. Különc természetét hamar elfogadta a cirkusz népe, hisz mióta ő is velük volt, özönlöttek a nézők, szinte minden előadásuk teltházzal zajlott.
Bonetti napközben nem mutatkozott mások előtt, sminknélküli, igazi arcát senki nem ismerte. Lakókocsijának mélyén élte életét. Időnként hallani lehetett bámulatos, szívgyönyörködtető hegedűjátékát. Saját kocsijában sminkelt, öltözött egyedül, hogy aztán legendás köpenyében a sátorhoz siessen, ahol a közönség már lelkesen várta. Egy ideje együtt lépett fel Szamócával, bár a kisfiúnak igen csekélyke szerep jutott a nagy ember árnyékában. De őt ez is határtalan örömmel töltötte el. Példaképévé vált a mester, olyan szeretett volna lenni, mint ő. Igyekezett gyermekfejével leutánozni a mozdulatait, és minden szabadidejében gyakorolt a trombitán.

Bonetti a rivaldafénybe lépve szinte átalakult. Merev tartása könnyeddé vált, játszott, bohóckodott, légiesen lépdelt mókás cipőjében. A gyerekek visongtak, mikor csetlett-botlott köztük, a szüleik gyermekük kacagásának örültek. Majd előkerült egy hegedű, és felsírt, először akadozva, falsul. A bohóc elhajította, és az virággá változott a porond homokján. Végül megtalálta feneketlen zsebében az igazi hangszert, és diadalmas nevetése után felcsendülhetett a muzsika. Játék és zene felváltva szórakoztatta a közönséget. Aztán eljött az a pillanat, mikor magához intette Szamócát. Ő is eljátszotta kevéske kis szerepét, a közönség vastapssal jutalmazta a csöpp bohóc-palántát, aki úszott a boldogságban. Kézen fogva hagyták el a porondot, de a kijáratnál Bonetti húzott még egy tust. A közönség őrjöngve tapsolt, de a függöny legördült…
Bonetti minden alkalommal megköszönte Szamóca közreműködését, majd szó nélkül visszaindult lakókocsijához. A kisfiú még sokáig forgolódott ágyában, felidézte a rivaldafényben történteket, boldogan sütkérezett a sikerben.

Így teltek az évek, a kisfiúból lassan kamasz legényke lett. Még mindig a mesterrel lépett fel, de egy ideje egyre kevesebb örömet okozott neki a szereplés. Úgy érezte nevetségessé vált: lábai, kezei megnyúltak, suta lett a mozgása. Néha kétségei támadtak: vajon a közönség a játékán nevet, vagy esetlenségén. Elégedetlen volt magával, a fellépések lassan gyomorszorító rémálmokká váltak. Pedig trombitájának hangja ámulatba ejtette a közönséget, az igazgató is elégedett volt vele. Csak benne, legbelül nőtt egyre jobban a keserűség, a kishitűség démona.
   – Soha nem leszek akkora művész, mint Bonetti! – sóhajtozott magában. – Tudom, meg sem közelítem a tehetségét! Akkor meg minek ez az egész? Mi szükség van itt rám? Nem vagyok jó bohóc, egy középszerű senki vagyok! Márpedig ha valamit nem tudok jól csinálni, érdemes-e egyáltalán csinálnom? – kesergett, és az ágyra hajította trombitáját. Kedélyállapota romlott, nem volt kedve gyakorolni. Fellépései is egyre gyatrábbra sikeredtek, hisz már eleve vesztesként ment be a porondra.
„Soha nem leszek olyan nagy tudású és híres, mint Bonetti mester!” – ez a gondolat zakatolt örökké a fejében, és az, hogy „Akkor mi értelme az egésznek?”

Karácsony közelgett. A hosszú, sötét nappalokon, lelkiállapota még inkább romlott. Sajnálta magát, mert a szüleinek nem kellett, sajnálta magát, mert öreg tanítója is elhagyta, meghalt. De leginkább azt sajnálta, hogy ő nem jó bohóc. És soha nem is lesz az…
A függöny mögött álltak Bonettivel, várták a sorukat. Szamóca megköszörülte a torkát, és halk, de határozott hangon közölte:
   – Bonetti mester én soha többé nem lépek porondra!
A magas férfi értetlenül nézett le rá.
   – Miért nem? – kérdezte.
   – Nem vagyok jó bohóc és soha nem is leszek az! A közönség önt akarja, nincsen rám szüksége. Én csak egy átlagos nevettető vagyok, és nem hiszem, hogy sokra vihetném.
A híres zenebohóc elgondolkodva nézett rá, komikusan hatott mosolyra rajzolt szája, ellentétben komoly, kissé döbbent tekintetével.
   – Rendben van. Ne gyere ma ki a porondra, de az előadásom végén várlak a lakókocsimban!

A fiú ereiben meghűlt a vér… Nem erre a válaszra számított. Meghívta a mester a „szentélyébe”, oda, hol még senki nem járt. A lerövidült előadás után szó nélkül, az izgalomtól verítékben úszva követte a határozott léptű férfit a lakókocsi felé. Miután az belépett, szélesre tárta az ajtót vendége előtt.
   – Ne félj, nem vagyok emberevő! Gyere, szeretnék mesélni neked egy történetet!
Szamóca kiengedte az eddig visszafojtott levegőjét, és belépett. A félhomályos lakókocsiban meglepő rend fogadta, a falakon rengeteg fotó. Bonettiről a porondon, vagy nagy emberek társaságában. Megállt egy megbarnult, régi kép előtt és hosszan nézte. Egy kifestett zenebohóc vigyorgott rajta felfelé kunkorodó festett szájjal, kezében hegedű. Mellette gyönyörű nő flitteres ruhában. Kettejük előtt egy boldogan mosolygó fiúcska, szintén hegedűvel a kezében.
   – Én vagyok a kisfiú, ők pedig a szüleim. Régi cirkuszcsaládból származom, felmenőim, mind zenebohócok voltak. Apám a mesterségét rám hagyta, keményen kellett tanulnom, ennyi idősen, mint te, már egyedül léptem a porondra és fergeteges sikert arattam. Viszont engem nem vonzott a bohóckodás, az én szerelmem a hegedű volt. Úgy éreztem, elpazarolom a tehetségemet a cirkusz tarka világában. Zenét szerettem volna tanulni, elhagyva a társulatot, a zeneakadémián. Apám nem engedte. Lázadásom hiábavaló volt, maradtam. Ugyanazt éreztem, mint Te most. Nem akartam középszerű lenni, tanulni akartam és csillogó koncerttermekben fellépni. Dacosan közöltem apámmal: nem lépek többet porondra, mert nem vagyok elég jó. Akkor ő elbeszélgetett velem, úgy, mint ahogy most én szeretnék veled. Mikor eljutsz egy szintig a tudásban, ráébredsz mennyire kevés, az, amit tudsz. Érzed, hogy lehetne ezt sokkal jobban is csinálni. Elkeseredsz, nem akarsz megrekedni ezen a színvonalon. Ilyenkor két út áll előtted: vagy feladod, és az önsajnálattól fuldokolva engeded, hogy elkallódjon a tehetséged, és maradsz, akinek hiszed magad: középszerű, és sorsával örökké elégedetlen ember. Tulajdonképpen semmi baj a középszerűséggel. Kellenek a kis bohócok a nagyok árnyékában, hisz sosem lehet tudni melyikből lesz egyszer nagy művész. Erre még visszatérek…
Szamóca szóra nyitotta a száját, de Bonetti egy mozdulattal elhallgattatta.
   – A másik lehetőség, hogy nem adod fel. Ki kell másznod ebből az állapotból, melyet akár nevezhetünk művészi válságnak is. Kemény munkával, és hittel Te is sokra viheted. De valóban hinned kell magadban! Hogyan hinné el a közönséged, hogy te egy tehetséges, nagy bohóc vagy, ha te nem hiszed el ezt magadról! Erősen hinni kell, naponta elismételni magadban: sikeres, nagy művész leszek! Tanulni és gyakorolni kell keményen! Én hiszem, hogy nem véletlenül vezérelt a sors az utunkba, nem véletlenül adta a kezedbe az öreg azt a trombitát! Látom, hogy tehetséges vagy, de érzem kételyeidet is. Szamóca! Gondolj a közönségedre! Nincs jogod megfosztani őket az örömtől, amit a játékoddal okozol nekik! Most már tudom, mindegy, hogy egy nagy csillogó koncertteremben, vagy egy itt-ott lyukas cirkuszsátorban teszed ezt. A lényeg, hogy az embereknek boldog perceket szerezz! És itt térek vissza a középszerűségre. Ha soha nem leszel sikeres nagy művész, hidd el, akkor is megéri folytatni! Ha csak egyetlen egy embernek édesíted meg néhány percét a játékoddal, akkor is! Megadatott neked, hogy ezt tedd. Maradj ott, ahova a sors vezetett, és végezd a kötelességedet alázattal. Te művész vagy, nem teheted meg, hogy kicsinyes, önző saját érdekből elhagyd a publikumot. Felejtsd el a lelkedet most kínzó gondolatokat, emelkedj felül kételyeiden, hiúságodon és dönts! Nálad a kulcs a jövődhöz.
A nagy Bonetti fáradtan intett az üres szemekkel maga elé bámuló fiúnak.
   – Most menj! Gondolkodj pár napig, addig egyedül csinálom a produkciót.

Szamóca napokig feküdt az ágyán, trombitáját a kezébe sem vette, csak bámulta a plafont és próbálta megérteni, amit a mestertől hallott. Viaskodtak benne az érzelmek: nem, ő soha nem lesz olyan tehetséges, mint Bonetti… Sőt! Ő egyáltalán nem tehetséges. Majd lelkesedni kezdett: igenis, kemény munkával, hittel elérhet bármit! Bármit a világon! És újra a kishitűség… Majd a remény… Így ment ez hosszú napokon, éjszakákon át. A trombita némán hevert a sarokban, még csak pillantásra sem méltatta.

Elérkezett Karácsony szent estéje. A társulat tagjai, mit egy nagy család, együtt ünnepeltek. Csak két lakókocsi ablakán szűrődött ki fény.
Szamóca a sarokban porosodó trombitáját nézte, majd lassan lehajolt érte, leporolta, és finoman belefújt. „Folytatnom kell! Hittel, kitartással, alázattal. Nemcsak a közönségem miatt… Belehalnék, ha többet nem játszhatnék!” Meleg kabátot vett, és kilépett a hideg éjszakába. A csillag-pettyezte sötét ég alatt Bonetti kocsijához ballagott és játszani kezdett. Először erőtlenül, majd egyre bátrabban, tisztábban zengett trombitájából egy karácsonyi dallam.
Válaszként hamarosan bekapcsolódott egy hegedű édes-bús hangja. Két ember játszott felszabadult szívvel és lélekkel, átadva magukat a művészet csodájának. A fagyos karácsonyi éjszakában az égig szállt a fenséges muzsika.

Mikor az utolsó dallam is elhalkult, fenn, a csillagok felett tapsolni kezdtek az angyalok…

2010. december 02.