A boszorkány

A boszorkány

Csend ülte meg a hajnali erdőt, harmatcseppek csillogtak a dús aljnövényzeten, fehér pára kúszott sejtelmesen a fák között. A nap első sugarai még nem hatoltak be a sűrűbe, de annyi világosságot adtak, hogy Zsófia éles szemei felfedezzék a számára szükséges növényeket. Kosárral a karján hajlongott a fák közt, közben Annusal, a szolgálójával halkan beszélgettek.
– Ezt megszárítom, jó lesz télre, hűlés ellen! Nézd csak Annus, abból a virágból csodaszer lesz! – mosolygott, míg finoman letépte a növényt. – Szinte minden betegségre jó, felhasználható a szára, virága és gyökere is! Teát készíthetünk belőle, borogatást…
Hirtelen megtorpant. Ág reccsenése hasított a csendbe, mintha valaki járna mögöttük. Annus is felkapta a fejét.
– Biztos valami vad mozgolódik… – suttogta. Egy ideig még hallgatóztak, majd mivel újra néma csend lett, folytatták az útjukat.
– No, ebből a gombából készített étellel az egész falut meg lehetne mérgezni! Hozzá ne nyúlj Annusom, mert nagyon erős méreg!
Ekkor rontott rájuk két, a fejükön álarcot viselő marcona férfi. Mintha a föld alól termettek volna elő, rátámadtak a két megrémült nőre.
– Na gyere te boszorkány, had lássam azokat a gyönyörű, hófehér melleidet! – kiáltott gúnyosan az egyik és letépte Zsófia vékony ingét. Az asszony halálra rémülten hátrált, karjaival takarva felsőtestét. A férfi harsányan felnevetett, és a földre teperte. Társa hatalmas pofont adott Annusnak, aki eszméletét vesztve zuhant a nedves földre.
– Fogd le ezt a némbert, nagyon kapálózik! – szólt rá, szinte parancsolóan a másik. Zsófia tehetetlenül feküdt, zihálva könyörgött kegyelemért. A két férfi kíméletlen volt. Szoknyáját is megtépték, szinte pucéran, teljesen kiszolgáltatottan feküdt a két férfi szorításában. A harsányabb megmarkolta a melleit, kéjesen a szoknyája alá nyúlt, majd véresre karmolta a nő mellkasát. Végül lehúzta a nadrágját. Mielőtt Zsófia elveszítette volna az eszméletét, még hallotta a férfi durva, diadalittas nevetését.

* * *

– Ott jönnek ni! A boszorkányok! Jézusom segíts! – vetette a keresztet a templomba igyekvő Gizi néni, mikor megpillantotta az erdő felől közeledő két nőt. Zsófiát, a gazdag
özvegyasszonyt, és szolgálóját. Zsófia szinte pucéran, tépett ruhában, véresre karmolt testtel tántorgott, igyekezett kebleit és szemérmét elrejteni. Annus szelíden támogatta. Az ő arcán sötét folt éktelenkedett.
Gizi néni végigharsogta a falut, és hamarosan kisebb tömeg gyűlt a zavarodott tekintetű, agyon gyötört nők köré.
– Boszorkányok! Boszorkányok! Most jöttek a boszorkányszombatról! Az ördöggel háltak, csak rájuk kell nézni! Máglyára az ilyenekkel! Az aszályt is ők hozták a falura! – hallatszott mindenfelől. – Vigyük a bírák elé őket!
– Utat emberek! Mi ez a csődület? – harsant egy kemény férfihang, és a tömeg szétnyílt. Józsi, Zsófia sógora közeledett. A nőket megpillantva visszahőkölt egy pillanatra. A falu népe pisszenés nélkül figyelte a jelenetet.
Józsi tekintete döbbenetet, és iszonyt fejezett ki.
– Sejtettem. Mindig is sejtettem, hogy nemcsak vajákos asszony vagy Zsófia! Láttalak éjszakánként az erdőbe szökni! Láttalak, hallottalak varázsigéket mormolni, és most, íme a bizonyíték, hogy az ördöggel paráználkodtál! Kísérjük őket a bírák elé emberek, ők eldöntik, mi legyen a sorsuk!
Zsófia szemében eszelős fény villant.
– Te voltál! Te támadtál rám az erdőben! A házamra fáj a fogad! Már emlékszem… emlékszem a gúnyos nevetésed, az árult el! – lépett egyet előre és a merőn figyelte a férfit.
Józsi szánakozva nézett rá.
– No, még meg is bolondult ez a nőszemély! Megszállta a gonosz! Gyerünk Zsófia a bírák elé!

* * *

Miután Zsófia váltig állította ártatlanságát az inkvizíció bírái előtt, földalatti tömlöcbe zárták, mondván, ez talán megtöri, és megteszi beismerő vallomását. Öt kemény napon át kuporgott a sötét, dohos, ürüléktől szennyezett tömlöcben. Ruháért könyörgött és vízért, kenyérért, de csak az őr durva rúgása volt a válasz. Zsófia félt, undorodott a tömlöc sötétjében surranó patkányoktól, a bűztől. Kiszolgáltatott helyzete kétségbe ejtette.
Egy idő után már nem tudta követni a napok múlását, de már nem is akarta. Elkeseredettsége egyre nőtt, megalázó, igazságtalan helyzete miatt. Mindig jó keresztény volt, míg élt az ura becsülettel ellátta asszonyi kötelezettségeit, feltétel nélkül engedelmeskedett a férfinak. Istenfélő volt, nem vétett az Úr parancsai ellen. Most mégis eretnekséggel, boszorkánysággal vádolják. Nem értette, józan ésszel fel nem foghatta miért érte ez a támadás…
– Gyerünk asszony, vedd fel ezt, és kövess! – lépett az őr egy nap a cellájába és lába elé hajított egy földig érő köpönyeget. Zsófia mohón hajolt le érte és beburkolta lesoványodott testét. Az őr az inkvizítorhoz kísérte, aki a kínzókamrába vezette. Figyelmeztette: ha nem vallja be bűnét, idekerül. A nő elszörnyedve nézte az eszközöket, melyekhez alvadt vér tapadt. Mily találékony az emberi elme, amikor szadista szerszámok tervezéséről és elkészítéséről van szó! Elgyengült lábakkal követte a férfit a tárgyalóterembe. Mogorva, megvető tekintetű bírái vallatni kezdték.
– Szövetségre léptél-e az ördöggel? Mikor? Hol történt, és kik voltak még jelen?
– Űzted-e a boszorkányságot, bűbájosságot, szavakkal vagy cselekedetekkel? Kik ellen követted el?
– Paráználkodtál-e a sátánnal?
– Milyen formában? Kik vettek még részt a szertartásban?
Zsófiát ostorcsapásként érték a vádak.
– Nem! – kiáltotta – Soha nem voltam eretnek, nem voltam az ördög szolgája sem szeretője! Nem bántottam senkit! Nem vallom be, amit meg sem tettem!
– Több tanúvallomás is alátámasztja, hogy láttak az ördöggel hálni! Látták és hallották, amint varázsigéket mormolsz, rontást hozva a falura, annak népére! Köztük Katona Annus a szolgálód, és a sógorod József.
Zsófia körülnézett a teremben. Valóban ott ült Annus is, semmibe révedő tekintettel, láthatóan kimerülten, magába roskadva. Megkínozták… – gondolta keserűen az asszony. Farkas Józsi a sógora, régi ellensége volt, biztosra vette, hogy ő tervelte ki ellene ezt a gazságot, ő erőszakolta meg az erdőben. Özvegy volt és gazdag. Tudta a vagyonára fáj a foga, azt is, hogy részesedést kap majd ő is, a bírákkal, a hóhérral együtt a pénzéből, birtokából.
Mire észbekapott, már kísérték is a kínzókamrába. Belépve megcsapta a verejték, a vér szaga.
Az őr lerántotta róla a köpenyt, az inkvizítor elővette a boszorkányvizsgálat kézikönyvét, a hírhedt Boszorkánykalapácsot. (Malleus Maleficárum)
– Spanyolcsizmát alkalmazunk a vallatás során. – közölte a jelenlévő bírákkal, egyházi vezetőkkel.
Zsófia a félelemtől félájultan tűrte, hogy a kínzóhelyre lökjék. Hóhérja egyik kezében a könyvvel, másikban a kínpad csavarjával, újra és újra feltette a kérdéseket. Nemleges válasz esetén tovább szorított a csizmán.
– Valld be! Vallj be mindent! – ismételte minden újabb sikoly után, ami a kínzó fájdalmak után a nő ajkát elhagyta.
Zsófia iszonyatos fájdalmat érzett, hullámokban tört rá, időnként az eszméletét is elvesztette. Roppant a lábában a csont, tudta eltörték. – Meg fogok halni… Ezt már nem bírom tovább… – suhant át az agyán. Akarata ellenére sikított, pedig elhatározta nem adja meg ezt az elégtételt a hóhéroknak. De a fájdalom legyűrte, és lassan akarata is meggyengült. A törött csont szúrta a húsát, a bőrét. Minden vágya az volt, hogy a szenvedései véget érjenek.
– Hagyja abba! Mindent bevallok! Amit csak akarnak, csak fejezzék be ezt a kínzást!
A kínvallató feltette újra a kérdéseket, addig nem engedte szabadon a nőt. Zsófia mindent bevallott: szövetséget kötött az ördöggel, paráználkodott vele, rontást hozott a falura a sátán utasításra. Az aszályt is ő hozta a falura. Aztán már nem is emlékezett, csak ismételgette félájultan: bevallom… bevallom…
Vallomása után szinte azonnal elvesztette az eszméletét. Nem érzékelte, hogy visszavitték a tömlöcbe. Csak másnap tért tudatához, mikor is az őr rázogatta a vállát.
Hosszú köpenyét ráterítették és két őr támogatásával újra a bírósági terembe vezették.
– Íme a vallomásod! Írd alá! – nyújtotta felé az íróeszközt az inkvizítor. Zsófia remegő kezekkel, el sem olvasva a rengeteg őrültséget, melyet a szájába adtak a kínvallatás során, ellátta kézjegyével a megjelölt helyen. Vallomása önkéntes – firkantották alá a bejegyzést. A kínzókamrában nem írhatta volna oda, mert az nem lett volna érvényes.
– Elbocsátalak az egyház kötelékéből, ezennel átadlak a világi hatóságnak, akit felszólítok a büntetés végrehajtására! – szólt a papság vezetője kenetteljes hangon, majd elhagyta a termet.
Zsófia a fájdalomtól és a félelemtől magánkívül hallgatta végig a bíró szónoklatát. Tudta, mi vár rá. Magában halkan imádkozott. Tudta, Isten nem büntetheti meg őt, hisz semmi rosszat nem tett. – Ez a világ rossz… Miért is engeded meg ezt Istenem? – sírt fel benne a gondolat.
– Máglyahalál! – zengett végig a bíró öblös hangja a termen. Zsófia magába roskadva ült, gondolatai messze jártak. – Megszabadulok minden szenvedéstől! Adj erőt Istenem, ennek az utolsónak az elviseléséhez!

A máglyát a főtéren állították fel. Hatalmas tömeg gyűlt össze a látványosságra.
Zsófia döbbenten nézte az ujjongó, kárörvendő embereket. Arcok villantak elő, akiken segített, akik valaha kedvelték őt. Most halálát kívánva eljöttek, hogy megnézzék utolsó perceinek kínjait. Mire a fához kötözték, elveszítette az eszméletét. Egy pillanatra magához tért, élesen felsikított ahogy a lángok belemartak a húsába, majd újra a jótékony öntudatlanságba zuhant.

Tiszta lelke hamarosan magasan, a felhők felett járt.

 


Megjegyzés: A sötét középkorban, a boszorkányüldözések során több embert öltek meg, mint az első világháborúban. Egyes szakértők szerint 1400-tól az 1700-as évek elejéig több mint kétszázezer ártatlan ember halt máglyahalált, mert boszorkánysággal vádolták meg őket. A boszorkányok nyolcvan százaléka nő volt, és legalább a fele özvegyasszony vagy magányos nő. Ez a hihetetlen szám egyaránt tartalmaz nőket, férfiakat és gyermekeket. Néhány helyen még állatokat is végeztek ki, mert azt hitték, hogy állat testébe bújt a boszorkány. Ez az időszak jó alkalom volt a hatalmon levők számára is, hogy leszámoljanak politikai vagy családi ellenségeikkel, illetve azokkal akiket irigyeltek.

Az utolsó boszorkányégetés 1756-ban volt Magyarországon. 1768-ban Mária Terézia királynő betiltotta ezeket az eljárásokat. (Forrás: Wikipédia, Internet)





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=13549