Hóvirág

Február közepén egy hóvirág,
kidugta csöpp fejét, bár dúlt a tél.
Körötte havas volt a kert, s kopár.
Mégsem várt tovább: hívta őt a fény.

Elmentem mellette minden reggel.
Jön a tavasz! - ujjongtam, míg néztem őt.
Zsenge szirmain ködlepel didergett,
keménnyé fagyott alatta a föld.

És mégis virult! Féltőn figyeltem,
míg álmosan munkába siettem.
Aggódtam érte minden reggel.
De a virág még élt, nem adta fel!

Ám gyilkos fagyok érkeztek egy éjjel,
s virágom szirma nem fehérlett már.
Sárga volt, csapzott, szomorúan néztem:
várat még magára a tavasz, a nyár.

Mégis köszönöm neked hóvirág:
a körforgás örök, közel a kikelet.
Bár télben vánszorog még az ájult világ,
jöttöd reménnyel tölti el a szíveket.