Lustaság?

Míg az asszony elsétált a muskátlis láda előtt, rácsodálkozott, hogy bírja szegényke a sivatagi kiképzést, amelyben az utóbbi időben részesítette. „Ma este megöntözöm. Majd ha lemegy a nap.” – gondolta, míg hosszasan a kulcsa után kotorászott. Pedig kicsi a táska, mégsem talált meg soha, semmit benne. Persze, ha nagy lenne, akkor is itt kotorászna, a tűző napon, fáradtan, majdnem olyan kiégetten, mint a muskátli földje. Végre fordult a kulcs a zárban, és ő bevánszorgott, a kinti forróság után hűvösnek tűnő lakásba. „Takarítanom kellene… Kupi van mindenhol”– állapította meg magában, míg az előszobában felakasztotta a táskáját, a még tavaszi kabátoktól roskadozó előszobafal fogasára. Lerúgta a cipőjét, jólesett mezítlábas talpának a járólap hidege. Cigarettára gyújtott, gyorsan összedobott egy nescafét, leült a konyhaasztalhoz, fájós lábát feltette a szemközti székre. Nem volt kedve semmihez. Sem aludni, sem takarítani, sem gondolkodni. Csak ült, kortyolgatta a langyosra sikeredett kávét, jólesően szívta le a cigaretta füstjét. „Megint nem pakoltak el maguk után… Mindent elől hagytak, amiből ettek. Legalább a sárgadinnye héját dobták volna a kukába… Mindenbe beleívódik ez az édeskés szag…” – morgolódott magában. Kezdett nagyon elege lenni a taposómalomból, amiben élt. Fáradt volt, kedvetlen, érezte, ráférne egy kis levegőváltozás. Nem sok esélye volt rá… Idén nyaralni sem mennek, esetleg pár napra, egy hosszú hétvégére. A gyerekek már nagyok, övék a nyár, a programok, a bulik. „Nem is tudják, milyen jó most nekik!” – gondolta, míg fájós lábát masszírozta. Mennyire vágyott vissza a diákévek nyaraira! Két hónap szabadság! Mindenre volt idejük, lassan csordogáltak a napok, nem kellett korán kelni, és korán feküdni… Most bezzeg! Rohan az idő, és imádott nyara – amire egész évben várt – elsuhan mellette, mint egy pillanat. Dolgozik reggeltől estig, marad két hét szabadság a két hónap helyett… „Ó, én örökké elégedetlenkedő! Mennyire tudom sajnálni magam! És mennyire utálom az önsajnálatot!” Mélyet sóhajtott, besétált a nappaliba, ahol a szárítóról leszedett ruhák hevertek a kanapén, színes összevisszaságban. „Ott is maradnak!” – gondolta dacosan, és letelepedett a fotelben. Nézte a ruhahalmazt, a poros szekrénysort, a tegnap este elrágcsált csoki papírját, a szétszóródott ropidarabkákat a szőnyegen. „Depresszió” – diagnosztizálta lelkiállapotát. A családja ma későn jön haza, moziba mentek. Talán jobb is, mert harapós kedvében van.  „Valamit főzni is kellene… De nem fog menni… Sem ötletem, sem energiám.”
Elszundikált. Mire felébredt lement a nap, félhomály borult a szobára. Nem tudta hirtelen, milyen napszak van… Gyűlölt napközben elaludni, mert utána csak kóválygott, kellett néhány kávé, hogy magához térjen. „Ez is a depi jele – gondolta – a szerencsétlen páciens alvásba menekül, hogy ne kelljen szembenéznie a körülötte lévő  gondokkal, tennivalókkal teli, unalmas világgal.  Megöntözöm a virágaimat” – tápászkodott fel. Vizet töltött a műanyag kannába és kinyitotta a bejárati ajtót. Az előszobalámpa fényében megpillantott egy nagy, fekete pókot éppen az ajtó felett fonta hálóját. „Na ne!” – csapta be ijedten az ajtót. Irtózott a pókoktól…
„Holnap reggel, mielőtt a Nap rájuk tűzne, megöntözöm őket.” – zárta le a locsolással kapcsolatos teendőit. Fürdés és vacsora nélkül bebújt az ágyába.  „Reggel korán kelek, lezuhanyozom, és vasalok” – volt utolsó gondolata, mielőtt újabb mély, zavaros álomba zuhant, meg sem várva, míg a családja hazaér.

2011. július