Szabadon
 
Rózsaszín fátylat feszített az égre,
a lebukó nap utolsó sugara.
Egy lány sétált az éjbe hulló réten,
könnyedén lépkedett, ki tudja hova…
 
Mosolygott… Vékonyka karját kitárván,
pörgött-forgott a felhőtlen ég alatt.
Boldogsága űzte, s szabadságvágyát
bíborba öltöztette az alkonyat.

Félszegen ölelte át az éjszaka,
észrevétlen űzve el a színeket.
Szürkévé vált libbenő aranyhaja,
s felragyogott a Hold eszüst hidege.
 
De a lány csak ment tovább zavartalan,
nem állták útját végre a kőfalak,
a szelíd szél kézen fogta, s már szaladt,
felette szálltak tárt szárnyú madarak.
 
Hegycsúcsra érve, lám, árny-kedvesének
forró csókjai sóvár ajkán égtek.
S aztán… „A Hold elsápadt szégyenében,
arcát felhőbe vonta, a felleg színe ében”
 
2011.augusztus