Árnyként osonok. Nem látod ki vagyok, teliholdas éjen a ködös erdőt róva. Lassan levedlem az emberi álarcot, vicsorgok, vonyítok fénylő csillagokra.
Utánam loholnak reménykedő kutyák, talán irigylik tőlem szabadságomat, mit nem köt gúzsba az emberi ukáz. … s gyűlik a farkassá vált árny-kutyahad.
* Nincs többé kutyasors, hol ostorral ver a sors! Kevés a velős csont, elég a rabláncból! Hangunkat elnyomja még a torz üvöltés, de ha sokan leszünk, megrendül az önkény!
