PIRKADATTÓL ÉJSZAKÁKIG

 

Távolból érkező
éles kakasszóval
ébreszt fel a hajnal,
vöröslőn ásít felém az ég
– pirkadása pezsdít,
sötétje vigasztal.

 

Bár éjem s nappalom
– jól tudom –
egyformán esendő,
azt mégsem, hogy
mért vagyok mégis
oly gyakran a múltba,
vagy jövőbe merengő.

 

Tűnődöm, mint ki
végtelen tervet sző
a soha nem múló,
örök éjszakákra,
olybá vagyok,
ki a nappalt
a madarakkal együtt
eresz alján gubbasztva,
kuporogva várja.

 

S mikor a kopár fák
mögül szűrődő fény
kurtán a szemembe szökken,
hát felráznak a fázós,
sáros reggelek.

 

Mert hol foszló húsba
váj az idő,
s gödrök mélyébe simul
a múló akarat, ott
a hiány bennünk emel,
bennünk épít
lebonthatatlan falakat.

 

S e láthatatlan tér,
bár könnyek helyett
könnyű folytatást ígér,
még sincs ki helyettem
sír, helyettem vár,
helyettem mesél.

 

Valahol egy hegedű szól
– eggyé olvadó múlt,
s jövő hullámzik
a jelen perceken,
túl a felhőkbe bújt
rónák pusztaságán,
túl a messze tűnő,
kopár hegyeken.

 

2009. február 7.