MESEMÚLTBAN

 

Valamikor réges-régen,
képzeletben gyufaárus voltam.
Otthonok meleg fényénél fáztam
koldus-hideg kapualjban.

 

Álmomban
Nap voltam, szél voltam,
esőként hulltam a földre.
Hollószárnyak röpítettek
vadvirágos, zöldellő rétekre,
tündér-leplet terítettem
bélpoklos, fekete sebekre.

 

Vágytam, hogy lehessek
könny-harmat reggelek,
regés szivárvány-egek,
s legendák ismerőse:
didergő királyok,
jávorfát öntöző leányok,
faragott furulyák
csöndes könyörgése.

 

Örökkön keresve, futva és elesve
utaztam a Föld körül,
csillagok közt, holdsugárban,
lebegve, magányos-nesztelenül.

 

Mesemúltból visszatérve, 
vállamon maradt egy kék palást.
Rózsám tüskéje, mint a hajnal tiszta fénye,
s mint anyám, gyermekem, szerelmem ölelése,
mind, mind engem vigyáz.
Hitem, s igazam bennem érik,
s bár vagyonom szűken mérik,
tudom, hogy mi fontos, megmarad.

 

Lábaim már nem sietnek,
Utamon törött szárnyú angyalok
szelíd mosollyal követnek –
a Világgal egy vagyok.

 

S te édes-szomorú,
gyermeki varázs-világ,
úgy lobogsz bennem most is,
mint rőt gyertyaláng…
s ringatsz, ringatsz,
mint hajdani mesékbe halkuló,
hulló csillagok vágyaiba temetett
- de el soha nem feledett - 
álmot hozó, örök éjszakák.

 

2011. augusztus 14.