KÉT LÉPÉS KÖZÖTT

 

 

Mikor megszületünk,
tudjuk-e, hogy Utunkon
majd mi fog várni?
Kudarcunk vállalt kín,
vagy véletlen, mi fáj
két lépés között?

 

S ha eltévedünk,
ki súgja, hogy merre lépjünk,
kérdő szavunkra majd ki figyel?

 

Van-e, ki a szándékot
formálja, s hogy
az akarat épít, vagy
rombolja a falakat
lesz-e, ki megmondja
céljaink lobogó zászlói alatt?
Vagy csak az adott tett
dönti el, hogy jót hoz-e
a várt jövő – s a bölcs idő,
mi felettünk oly gyorsan
múlik el…

 

Hányszor kell,
míg élünk, a sárból
újra talpra állni,
lemosni mások
mocskát az elvétett
percek átkai alatt?

 

Hányszor kell cinkosként
hallgatni, s hányszor zúgva
kiabálni, hogy a szó
visszhangozza, míg a part
be nem szakad talpunk alatt:

 

Érteni és érezni
csak ember képes,
de a cselekvés olykor
csak szégyenfolt marad.
Mi tegnap hasztalan,
s úgy tűnik, mit sem ér,
az holnapra tán új bizonyságot ad.

 

Tétovaságunk egyszer végül
mind beér, s minden hibát
majd bölcs meglátás kísér.

 

S míg könnyünkkel
vezeklünk mindenért,
mit vétettünk két lépés között,
olykor nincs más válasz, mint
hogy cél és esély, pusztán
egymásnak ütközött.

 

2009. december 6