VÁRLAK

 

Mikor lépted távolodni látom,
vállamra omlik egy bénult világ.
Gondszülő bánatot érlel a távlat:
roskadva vonszolom a magamba
gyűrt elégiákat, miközben futni
akaró elhagyatottságom lázadón
követelve, maradásodért kiált.

 

Mint zsoltárok hitébe vésett 
időtlen ígéret, mégis hiszem
az örök valót, s mint jámbor
angyali kísértet, lelkemmel
nesztelen kísérlek – remélve,
hogy hagytál magad mögött
valami szelíd vigasztalót.

 

Magányba lapuló napok ölébe
bújva várlak, s hogy létezel,
csodállak! S dacára e torzított
világnak, merem kimondani:
tőled se kétség, se halál el nem
választ... mert sorsom vagy,
s én sorsod vagyok.

 

Az Ég szava suhan el mellettünk
olykor, s közben ránk tekint egy
születő csodát sejtető, kristály 
pillanat. Úgy járva át a bennünk
bolyongó szivárvány-utakat,
mint a kolostorok levegőjében
meghúzódó, csöndes áhítat.
 
Éjbe olvadó nappalok fűzik
gondosan feléd az idő sugár
fonalát, s én, a remény szűk
szegletén át közelgő jöttöd
figyelve, árván várok rád,
mint tiszta fényű hajnalok
szívébe nyíló apró virág.

 

2009. március 04.