Eresz alatt
ERESZ ALATT
Eresz alatt feszül a csend
– szinte beleremeg a lélek.
Hogy értsem a hiába valót,
s lássam kiútját a „mély”-nek,
e szürke némaságba lépek,
s elfojtott hangok lázadó
kiáltását keresem.
Nem szól senki,
se kinn, se benn.
Tudatalattinkban tövist
növesztenek a megkövült álmok.
Hangtalan zokognak az ajtók
mögötti konok magányok,
s alázatra térdeplő, gyűrött
gyarlóságok gyászolják
a tovatűnt dicseket.
Mit hajszoltunk,
mind elveszett.
Csak a koldus hajtja fejét
ma is ugyanott álmára,
s riad szűkös sorsára
ugyanott a holnap ingoványa.
Sem létében, sem holtában
nem szolgált imára,
csak mert mosdatlan,
bűzös ruhája szégyen
e dicső hazára -
számkivetett szolgaként
ő létünkrongya és kapcája…
Mint hegyről leomló hó
tömbbé fagyott lavinája,
úgy zúdul a gond
e koldusbot-világra,
s a „nincs” semmivé
tapossa, tiporja e népet,
ki túlélésre születvén
harcolt, de mindig csak
vezényszóra lépett.
(Bukott rendben,
torz törvények.)
Így élünk már régóta,
ifjak és vének.
Hol jobbról, hol balról
szól biztató, vagy vádló
ének. S hiába hirdették
előttünk már annyian:
bölcsek, próféták,
hatalmas hírességek,
hogy csak nemes hittel
karöltve válhat szentté a szó,
s hogy tövisből akár még
virág is fakasztható…
Csak ámítás a jobb jövő!
A felnövő nemzedékeken
egyre több ocsú terem.
Mint feloldozó mentséget,
bebábozódva várjuk
az önmagunkról
leomló felelősséget.
Csak káprázat az,
mi tétlenséget éltet.
Cselekvő, tiszta szándék
szükségében, sorsunk
a tegnap jelenébe
minduntalan
holtan ébred.
2009. május 1.
|
|