EGY OSZTÁLYTALÁLKOZÓ MARGÓJÁRA

 

Ó, mennyi még a kérdés bennem,
s mennyi lépés vár, mi síromig vezet?
Mögöttem huszonöt év – ma visszanéztem:
múltam – képkeretbe foglalt emlékezet.

 

Még ifjú voltam – azok voltunk mi mind.
Telt reménnyel léptünk ki a nagyvilágba,
hajtott a cél önző vágyunk, s hitünk szerint.

 

Míg az évek arcunkra ráncot varrtak,
szívünkbe martak múló, szép szerelmeket.
A kudarcok lelkünkbe bánatot csaltak,
könnyeztünk csalódást, halált, félelmeket.

 

Nemzettünk gyermeket, s neveltük a túlélésre,
s arra, hogy a pénz mit sem ér, ha nincsen becsület.
Lelkünkben óvtuk a meghitté teremtett otthont,
ám amit elértünk, csak gyarló árnyék-vetület.

 

Kenyér illatú utcákon sétálva várjuk
az éjekből virradó bíbor hajnalokat;
illanó ifjúságunk csak legyint utánunk:
parázsló lángunkból lassan csak pernye marad.

 

Mint szilaj csikót a kötél és zabla,
úgy tört be minket is e harcos élet.
Álmunk az éj hálóján mindig fennakadva,
lét-börtönünkbe foszló, néma semmivé lett.

 

2009. októbere