KIÁLTÁSOM NÉMA

 

Csak önnön magamba kiáltom,
mit kimondani nem tudtam sosem.
Bosszúmmá lett minden elhallgatott
szavam – lassan nem ért már senki sem.

 

Szánalmas, ahogy tűröm a kínt.
Szemembe süt, szinte éget a szégyen.
Egy kaján mosoly rajtam jót derül
– túl vagyok már, nem egy tévedésen.

 

Emlékek vad fájdalmába fúl a Sorsom:
a konok sérelem újra és újra kövez.
Hát hiába volt minden megbocsátás?
Múltam, mint öngyilkos tőr, lelkembe szögez.

 

Csak az idő, mi bölcs maradt, s ez a vak hit,
mi csendre int – fojtott haragom már kérges.
Azt bántom, ki szeret, s ki féltve óv!
Ki sebzett, mind másfelé hajóz – vitorlájuk véres.

 

Az ima egyre keserűbben szól. Köröttem zaj van.
Bágyadt vonó húz valahol egy hegedűt, halkan:
külvárosi temetők felett búsan száll egy dallam.
– Megszületni? – Talán, sohasem akartam.

 

Indulnék, mennék már! S Utam végét, ha megtalálnám,
letenném kapudban az összes terhet.
Térdre rogyva csak ennyit mondanék:
– Vedd el Uram! Már nem bírtam. Ennyire tellett.

 

2010. január 24.