JÉGHIDEG FALAK

 

Vergődtem dacban,
a világgal is harcba szálltam.
Éltem lázadó vigaszban,
hátat fordító, üres tagadásban.

 

S míg levegő után hadonásztam,
sikolyom nyűtt rongyokba bugyoláltam,
magam süketté, vakká álcáztam.

 

Mint vétkét vezeklő rab,
ki retteg, hogy az idő örök foglya marad,
szétmartak az éveket áztató véres szavak.

 

Múltba illant már millió tüzes pillanat.
E képekbe szakadt létnyomorban
csak kínzó légszomjam maradt.

 

Most fekete fátylat bont arcomról a Nap,
cirógat, mint árva gyermeket a pap.
Csönd lepte vermet őriznek
a lelkembe omló, jéghideg falak.

 

2010. március 18.