FÖLDEM

 

Oda születtem, ahol virágok bontanak bús dallamokat,
s a fészkek alatt madárcsicsergésbe halkul a csend.
Az utcákon ismerős arcokat takar a zárkózott élet.
A létezés csodája, mint magányos csendélet:
megalkuvásba döntő kiúttalanság, sorsokba simuló rend.

 

Az ég alja télen szürke-szomorú, az ágakon nincs levél,
s a várostól távolodva felszántott földeket takar a hó.
Távoli hegycsúcsokat itt hiába is keresne szemem,
csak a sík ugar nyugalma látszik, s a végtelen játszik velem.
Földem, mint évezredekbe kövült kincs: éltető s temető takaró.

 

A nyarat várom mindig, mikor bogarak zöngéjét viszi a szél,
lenge ruhám hozzám simul, s bőrömbe égeti sugarát a Nap.
Fázom a télben, fázom a sötétben. Falaim mögött fáj a béke.
A vakság, mit láttatni enged, hűvösen hajlik vágyaim ölébe,
s a világ álságos mosolya lelkemben virrasztva szívembe harap.
 
2010. április 21.