MERT CSÖNDEMBEN…

 

 

Mert csöndemben újra
s csak újra dúl a múlt:
Sorsomon konok emlékek ülnek
 (talán mert üldözöm őket,
tüntetnek, s nem menekülnek),
csak nyomják rám a mázsányi súlyt,
teremtve bennem
– bár hinném, hogy értem! –
néma háborút.

 

Vergődő magammal
vívott, halálba hajló,
vesztett csaták!
Mi célotok?!
Oly idegen
ez a világ!
Földig húz
e nagy titok,
s kérdésem
hiába sírom,
hiába kiáltom,
a válaszra süket vagyok.
Gyötrő csöndet tördel a mély,
létembe naponta belefáradok.

 

A feszített napok percei mögött
meghúzódó némaságban
(esti imák helyett)
egy apró
mécses még lángra gyúl – lobog.
Fénye mögött magamtól távolodok.
Lángjában zúzott haragot takar
a teremtett béke – szíven szúr
a szilánkok tenyérnyi
büszkesége.

 

Álmomban
gyáván
gyanakvó
 lidérc-lovagok
vágtatnak a messzeségbe,
s én (ó, szegény…), minden felszálló
porszembe beleporladok.

 

Ez a száguldás,
mint lassuló sodródás
– fényévnyi távolodás –

 

Vajúdásom ég-és földszakadás:
megnyugvást reménylő lélekhasadás.

2010. július 29.