SZÁZ ÉLETEN, SZÁZ HALÁLON

 

Hallgatom
az utcák monoton zaját,
ahogy az eső lemossa az út porát,
s ahogy a fák susognak a szélben,
a földet melengető, szelíd napsütésben.

 

Hallgatom
a hangok visszhangzását,
mint tenger-hullámok vad morajlását
lakkozott csigaházak lakatlan üregében,
vagy a lélek suttogását temetők csöndjében.

 

Hallgatom
az imák meddő könyörgését,
gondtalan gyermekek harsány nevetését;
az örök zenét, ahogy szétárad a térben,
s a csend néma szavát a hallgatás ölében.

 

Hallgatom
az ajtók durva csapódását,
lét-mérő óráink ütemes kattanását,
s a szív vajúdó dobbanását a testben,
ahogy zakatol bennem is, rendületlen.

 

Hallgatom
az igazságért kiáltók szavát,
s a megtorlók gúnyos válasz-kacaját…
mert a hatalom, csak egy zsarnok eszme
 – alattvalóként vagyok én is kirekesztve –

 

Hallgatom
a lelkemben dúló viharok mennydörgését,
válaszokat kereső kérdések évődését,
ahogy gyarló mivoltom kéri az Istent:
segítsen hinnem, maradt még erőm, mi megment…

 

Hallgatom
a lét szemérmes szűkölését,
a remény utolsót sóhajtó, könnyes esdeklését,
míg magamba zárva viszem nyomorúságom
– ha kell, még száz életen és száz halálon.

 

2011. február 21.