PILLANATKÉPEK I.

 

 

 

A száznyolcvannégyesre felszállva szabad hely után kutatok.
Az ablakon át unottan bámulnak a semmibe az utasok.
Két hely ott elöl még épp szabad,
s félve, hogy fél percen belül egy sem marad,
kissé billegve átsodródom
a közöny-dús állósoron.
Leülve elönt a mosdatlan bűz:
mögöttem két fiatal talmi tréfát űz (?)
velem. Velem?!
Ezt már én röstellem…
Ez itt a huszonegyedik századi trend:
az igénytelen külső talán éppúgy érző lelkeket rejt,
de a nikotin, az alkohol,
s a divatruhák rejtette mosdatlan szenny-pokol
feltűnő bűze azt mégis elfedi.
A szavak színvonalát (szerencsére) a zaj most elnyeli.

 

A busz fordul, majd megáll.
Leszállok. Végállomás.
 

 

Az úttesten csordában vonul az ifjú nemzedék.
Harsogó hangjuk csak fegyelmezetlen lárma,
s ha egyik a másikat buzgón túlkiabálja
az lesz ám a nagymenő!
 – ez itt az élő,
modern testbeszéd.
Szégyenfoltjaink osztódnak, szerteszét.

 

Ők fognak majd eltartani.

 

 

 

A kolostor romjai között virágok nyílnak,
tavasz-illatba olvad az otthagyott szemét.
Majd' nyolcszáz év múltja naponta felzokog:
kövekbe karcolt jelek, falfirkák fájnak a mának,
tömegek tapossák, kutyák piszkolják a sziget zöld gyepét.

 

Az ember, csótányként lepi el a földet,
lábbal tapossa, tettel gyalázza azt.
S a szó? – már csak mértéktelen teríték:
egy nagy asztalon maszlaggá bomlott átok-viasz.

 

Csak a fák hallgatása marad Igaz.

 

2011. április 4.