SIKOLT A VILÁG

 

Nézd, hogy nyüszít, forrong a Világ!
Lóerőkkel sem bír vele a nemes uraság.
Lebutított, megvadult csőcselék…
Ezt akartátok?! Hát így lázad ma egy nemzedék?

 

Kéz kezet mos – nincs itt pardon:
apródok ülnek mindenütt, sorban a porondon,
s míg messze száll a parfüm illat,
vasalt ingek alatt szégyenné izzad
a józan hatalom-részegség:
ó, ez csak az elfajult mértéktelenség…

 

Míg díszletek közt rózsa hervad,
nemzet színekben vérzik a hajnali friss harmat.
Messze, kinn a rónaságon
gumicsizmák lépnek traktorjárta barázdákon.
Kakasszótól napnyugtáig
ekevas mélyed, pata dobban a pajtáig.
Gyermeksírás esti csöndben,
kenyér és kés kérges ökölben,
s az egykor volt tudás, mint hatalom,
most romokban fekszik egy államnyi ravatalon.

 

Beteg a Világ, beteg az Ember,
s a nép mindenütt morajlik, mint a tenger,
vagy mint a forrongó Föld,
melynek rezdülése halálba, s nyomorba dönt.

 

Van, hol egyetlen zsarnok
mögött tömegnyi álnok akarnok
szítja az örök viszályt –
s halál vár arra, ki igazságért kiált.
S hol zúdul a törvény,
mint halálos örvény,
szorul a kötél a nyakak körül,
ám mindig volt, és lesz, ki megmenekül.

 

Mily undor e métely!
A gondolat csak keserű kétely,
s rettegő félelem a jövő felől:
Vajon mi hoz a Sors? Még éltet vagy megöl?
 
Utak menti nyomor-tanyák gombnyomásra eltakarva,
hajlongunk a remény előtt szánt szándékkal, készakarva.
S míg szó szót követ,
feslik, szakad a drága szövet,
és vadnyugati bosszút forral az indulat.
A vajúdó sikolyok szilánkká hasítják az öreg hidakat.

 

Nincs nyugta e sistergő, tűzforró katlannak,
míg szemünkbe hazudnak torzó hatalmak,
míg halomnyi ingyenélő, kéjes uralom
 csak tanyázik az eladott magyar ugaron.

 

*

 

Mint kapzsi marokba szorított izzó aranyak,
úgy égnek lelkembe, lelkedbe a tettek, és szavak.

 

Nézd… nyüszít, és sikoltva sír a Világ…
Mentsd meg míg lehet: teremts új erőt, hitet, s parolát.

 

2011. augusztus 14.