Még mindig és mindig és mindig.
Zuhanni és felállni. Meddig?
Meddig lehet még újra kezdeni?
A papír magát csalfán kelleti,
betűket kér. Sőt: szavakat.
Akad-e bennük gondolat?
Inkább leltárt készítenék.
Mi maradt, mi-mire elég?
Két láb - egyet sem ér.
Két szem?
Alig hiszem:
csak ködöt lát, bármerre néz,
és itt van még két lusta kéz.
A szívről ne beszéljünk. Még dobog.
Legyen elég, hogy voltunk boldogok!
Mikor – miért, de ez kit érdekel?
Elég, ha én tudom. Már oly közel
az elmúlás s a béke,
mikor mindennek vége,
de addig, újra s újra fel kell állni,
minden gödörből ki kell mászni,
minden csatában részt kell venni,
mert az úton, mit ránk kiróttak,
végig kell menni.
