Ó, milyen jó, hogy ilyen szép
az elbúvó szavak tömjénes csöndje,
mikor már alig akad gondolat,
s az értelem behull lassan a ködbe.
Tegnap még fájt, és félszegen nevettem,
hogy nyelvem megbicsaklott és kereste
a mélyre rejtett bűvös hangokat,
s képeket szúrt a tűnt szavak helyére,
hogy ne zuhanjak még örök sötétbe,
hogy megértsétek, amit akarok,
és lázadoztam, hogy kevés maradt,
hogy nem elég csak nézni a falat!
...de lám, mesél a málló vakolat,
és jó feledni gondot, bajokat.
Ami maradt: a csendes nyugalom.
Talán elalszom egy derűs napon,
mikor már kimondani se tudom,
hogy "akarom".
