Elégia
ELÉGIA Ott ült az ablak mellett. Emlékszem, varrt szegény. A tű parányi sebet ejtett napbarnított kezén. Tizennyolc éves voltam, ki még semmit sem látott, s megváltani készültem gőgösen a világot. Ahogy anyámra néztem, egyszerre megviláglott: Nem csak kereszthalálért, szürke napok sodráért is lehet ember áldott.
|
|