Úgy hullott rám az éjszaka,
mint kripták néma bársonya.
Futnék előle, nincs hova,
itt fény se rebben már soha.
Valami hajt, tovább, tovább...
Most osonok  egy bolton át...
Állványok közt lapulva még
megfojt e dohos, sűrű lég…
Kapaszkodnék, de nincs mibe,
karom kinyúl a semmibe,
...s akkor rám dől egy polc selyem.
Fény villan, álom nincs ilyen!
Piros, kék,  zöld, arany brokát
hasítja át az éjszakát...
Káprázat ez a ragyogás!
A vekker szól. Nincs folytatás.