A világ peremén...

Csak ültem a világ peremén,
s lógattam lábam a semmibe,
konokul hittem, amit látok,
azt nem veheti el senkise.

Mert enyémek a fehér sziklák,
s végtelen, azúrkék tengerek,
miattam nyílnak a virágok,
és harmatosak a reggelek.

Engem símogat minden dallam,
s az éjjel szikrázó fényei,
a színek varázsos világa,
s a föld mélyberejtett kincsei.

Csak magaménak tudtam végig,
de kiderült, nem is létezik,
lebegő cérnaszálak voltak,
és elszakadt mára mindegyik.
 
Elvesztettem, nem is volt enyém,
s hiszem azt, hogy mégis létezem,
most ülök a világ peremén...
s a semmimet újra keresem.