... múltidő...

Kati úgy döntött, elmegy egy olyan vidékre, ahol másképpen zöldül a fű, és aranyló búzatáblákat ringat a szél. Oda, ahol a gólya merészen sétál a fűben... és héják köröznek a levegőben. Hol teraszon ülve láthat legalább hegyeket, dombokat, lankákat... ahol az úttest hullámzik... s minden kanyar után más tájra érkezik. Amerre az erdő titkokat rejt, az őzikék számára kedvező ligeteket, a szarvasoknak tisztásokat, s az apró állatoknak  biztonságot nyújt a bozótosban, és a fák ölelte sűrűben. Ahol néhány négyzetméteren, legalább 15 féle mezeivirág nyílik, s a búza kalászba szökken. Más a levegő... mert tele van a zöld növények bódító illatával...  s másképpen fújja a haját is a szél.

S valóban... itt erősebben hajladoztak a fák, talán még a felhők is másként kergették egymást. Virágzott a tavirózsa, és békalencse ringatózott a víz felszínén. A tőkésrécék versenyt úsznak a csatornában. Susogott a nádas, és a madarak éneke kánonban hallatszott... a fák pedig, egyszerűen maguktól nőttek. A holdfény olyan távolságot világított be, hogy szabad is szemmel láthatta az éjjel mozgó állatokat . Itt még a csendnek is más volt a hangja, megnyugtató, és mély... de soha nem volt üres. Meghallotta a fűben mocorgó bogarakat, és az udvaron átrepülő madarak szárnyainak suhogását. A hatalmas fű szinte simogatta sportcipője talpát, és zenélve suhant  végig  nadrágja szárán. Az érintetlen természet, ahol nem csak nézett, de látott is... és minden pillanatban mást, mert nem győzte kapkodni a fejét,  vajon merről jön a hang, és honnan érkezik a látvány. Mert egy ilyen helyen szélesebben nyugszik le a Nap... tágasabb az éjjeli égbolt... óriási a Hold... és hatalmas a láthatár.
 

A vendéglátó Gábor volt, s olyan helyekre vitte, ahol ő is, valamikor még fiatalon járt, ezért gyakorta mondogatta.
-Tudod Katikám, az fáj legjobban, hogy már mindenről múltidőben beszélek.

A Nap még napraforgósárgán ragyogott, amikor a parthoz értek. A férfi tekintete a nefelejcskék vízen túlra,  a messzi távolba merült. Nem szólt, csak nézte a hullámokon csillogó szikrákat. Egy idő után, a két hófehér hattyút kezdte figyelni, a parti köveknél. Már reggel óta alig szólt, csendjébe burkolózva várta a búcsú pillanatát.
-Kérlek nézz rám, még itt vagyok! - kérlelte Kati mosolyogva.
-Még igen. - felelte Gábor, s feléje fordult.  
-Katikám, tudod milyen az a vidám szomorúság?
-Nem tudom. - felelte a nő, s tanácstalanul nézett a férfira.
-Kérlek fényképezd le a hattyúkat, s ha tudsz, akkor írj majd arról, hogy milyen a vidám szomorúság!
Ekkor lágyan markába zárta Kati kezét, megsimogatta, és tovább nézte a hattyúkat szótlanul. Néhány óra múlva, az állomáson elbúcsúztak.

Milyen az a csend, amikor azért nem beszélsz mert elfogyott a szó? Biztosan létezik valahol... de most nincs kedved megkeresni, hiszen megszólalni sem tudsz. Csak nézel a távolba, és szemedben a szomorúság fényei csillognak... mert valami fáj... olyasmi, ami régen elmúlt, és az is... amely éppen most ér véget. Nem vagy rosszkedvű, csak szomorú... s közben érzed, hogy ezt most nem kell tagadni. Pedig kellemesen éled meg a mai napot is... s tán éppen ez a csendes boldogság segít ahhoz, hogy a szomorúságodat megéld. Tudod, hogy szólni, nevetni, mosolyogni, átölelni kellene... és azt mondani... Jó volt Veled...! de nem megy. Mert a gombóc a torkodba, a szomorúság pedig a szívedbe szorult. Hogyan lehetsz egyszerre szomorú és boldog?... vagyis milyen a boldog, vidám,  szomorúság? 

Talán amikor annak örülsz amit megéltél, de közben már sajnálod azt, hogy elmúlt... boldog vagy éppen... mégis arra gondolsz, hogy ennek is hamarosan vége. Néhány nap volt csupán,  amikor ott jártál ismét, ahol fiatalon. Megrohantak az emlékek, és nem tudod őket elengedni... s az fáj legjobban, hogy már mindenről múltidőben kell beszélned.  Igen, emiatt ült rá szívedre a szomorúság. Arcod még mosolyra rándul, szemedben még csillog a szeretet, még megfogod a kezét,  és megszorítod... mert akarod, hogy tudja... hiányozni fog...! De most nem is az a baj, hogy ez a vonat elmegy... hanem az... amit már régen magával vitt. Ráadásul úgy, hogy téged meg sem kérdezett, akarod-e...? engeded-e...? egyszerűen csak elrohant vele.

Hogyan tudsz szomorú lenni, amikor még itt van a perc, amely melengeti a szívedet...? mégis elengeded...! s lassan tovaúszik benned minden... mint a vízen a hattyú. Ekkor rádöbbensz, hogy már ez is múltidő...