Nem tudom...

Nem tudom...
Miért, s hogyan etted be magad a sejtjeimbe?
Mert a volt, s ami nem lett, beférkőzött cudarul,
a semmi napoknak minden pillanatába.
Éppúgy, mint a köd a völgybe, beszorult...
Már oly rég nincs miért, s mégis...
Az idő rohan, de csak csigalassúsággal
visz el belőle egy-egy cafatot.
Belém etted magad.
Semmi sincs, s mégis van.
Olyan ez, mint az egyirányú út,
csak nem vezet sehová.
Most az útszéli póznák szürkesége is vakít.
Kimeresztett szemekkel keresem a fényt,
a színt, amely átragyoghatna a megfakult falakon.
Hogyan nyílt meg, a régen magamra
zárt, rozsdás kapunak ódon lakatja? Nem tudom.
De kinyílt, és nem akar bezáródni. Pedig erős vagyok.
Mégis szüntelen bennem a csend. Csak néha töri meg
bársonybarna hangod, s csak olyankor látom arcodat...
De látom. Pedig mindig mást nézek.
Most borús a táj, és hideg.
Galambszürke a levegő, és páracseppek
lógnak a meggörnyedt leveleken...
Egyedül megyek, mégis magammal viszlek mindenhová.
Mert bennem vagy. Hogy miért?
Azt nem tudom...

2011.11.19