Átfonta a szívemet...

Lágyan ébresztett a reggel, finoman ölelt a paplanom,
s tudtam, már csukott szemekkel, hogy kinyitom majd az ablakom.
Álmos szememet csiklandozva hívogatott a napsugár,
kávét szürcsölve léptem a fényre, s elárulta... engem vár.
Kis madárka ringott az ágon, s lombba rejtőzött cinkosan,
pitypangok között veréb ugrált, persze cseppet sem  titkosan.
Rigónk szinte osonva lépett a sétánynak kopott kövén,
s a virágok is nyíladoztak, a terebélyes tölgy tövén.
Felhők bóklásztak felettem, és azúrkéken ringott az ég,
milyen jó lenne itt maradni...! nem sokáig, csak kicsit még!
De a szellő langy melegével, óvatosan belém karolt,
suttogva mondta, indulnod kell...! bár messze még az esti Hold.
Ám a napfény ekkor gyengéden megcirógatta bőrömet,
ringott rajtam,  mint homok a szélben... s átfonta a szívemet.